Kötőszó

Nincs tévém. Volt, és szerettem nézni. Túlságosan is. Azonban könnyű volt ottragadni előtte. Először csak az adást köttettem ki, próbaképpen. Bejött. Aztán elajándékoztam a készüléket. Most már tudatosan keresek csak rá egy-egy műsorra a neten, ha tényleg meg akarom nézni. Így történt akkor is, amikor ezzel a dallal találkoztam.

Szerző: Pethő Jucus

2017-et írtunk. Elkezdődött A Dal című eurovíziós vetélkedő a hazai felhozatallal. Ültem a laptopom előtt, és önjelölt zsűrit játszottam, hogy melyik szám tetszik és melyik nem. Hosszabban egyik dal sem tudta felkelteni az érdeklődésemet. Volt persze néhány, mely eleinte megragadott, de végül nyomtalanul tovasuhant a lelkemben. Egyszer csak bemondtak egy újabb együttest, én pedig magamban legyintettem, hogy „á, ez túl kemény volt, és nem is jött be…” (Az előző fordulóban ugyanis már hallottam őket.) Aztán a furcsa nevű fiatalember beszélni kezdett a dal születéséről. Emlékeim szerint elmondta, hogy az utóbbi időben több barátja is fiatalon meghalt, amit próbál feldolgozni. Eközben született az életről ez a szám. Megragadta a figyelmemet az is, amit mondott, és az is, ahogyan mondta. Ő pedig azzal folytatta, hogy a halál utáni élettel foglalkozunk, de a halál előttivel nem. Pedig azzal is kellene. Még nem tudtam ekkor feldolgozni magamban, hogy mit is jelent ez, azonban éreztem, hogy történt bennem valami. 

Ekkor megszólalt a zene. Lírai könnyedséggel indult. A zongora szólt csak egyedül. Majd belecsapott a basszusgitár és a dob. A két kedvenc hangszerem. Bennem pedig érzelmek örömteli hullámai tobzódtak. Egy dologra tudtam csak gondolni, miközben testem és lelkem libabőrös lett: nem értettem, hogy hogyan nem fogott meg elsőre ez a dal. 

Elkezdődött az ének is. Eddigre már nem tudott elriasztani a rockmetál zenekarként beharangozott „zúzósabb” zene sem. A Leander Kills nevű magyar együttes az Élet című számával berobbant az életembe. És nem csak az enyémbe. Néhány héttel később a műsor legjobb dalszövegének járó díját vehették át, melyet a szerző, Köteles Leander írt. Most már tudom, hogy ez nem egy felvett művésznév, hanem tényleg így anyakönyvezték. Egy érző szívű, tiszta tekintetű, zúzós zenét éneklő és játszó szerző, aki az együttesével elérte nálam, hogy megszeressek egy keményebb dalt is. Egészen a döntőig vitte őket a közönség. 

Sosem találkoztam Leanderrel vagy az együttesével, így nem tudom a választ arra, hogy tényleg Istenről szól-e a szöveg. Számomra azonban az élet és a halál mellett Istenről, illetve a vele való kapcsolatról is szól. Meg persze sok minden másról is.

Az alábbiakban mutatok egy értelmezési verziót, kedves olvasó! Te pedig keresheted a saját mondanivalódat benne! (A dalszöveget mindig idézőjelbe teszem.) 

Mintha Isten mondaná: 

„Beszélj hozzám és ne rólam” 

Igen, Istenem, tényleg sokkal többet beszélek Rólad, mint Veled. Ha nem lennék lelkész, akkor is így lenne. Hiszen az emberekkel is így vagyunk! De ettől persze ez még nem jó… Sokat beszélünk azokról, akiket szeretünk. Velük azonban csak nagyon keveset. Ha pedig beszélünk, akkor is többnyire észre sem vesszük, hogy a logisztikáról, a szomszédról, a kollégáról vagy a hírekről van szó köztünk. Mennyisége van csak ennek az időnek. Minősége pedig csak alig.

„Én az életem nem falra írtam” 

Úgy érted, hogy nem a Facebook üzenőfalára? Vagy hogy nem a falhoz beszélsz, Istenem? Nem, Te tényleg nem falra írtad az életedet, hanem fára. A keresztfára. Illetve Jézussal az ő tenyerébe írtátok. Szegekkel. Élet, mely a halálból lett. Élettelen tested nagypénteken bekerült a hideg sziklasírba. Mégsem lett vége semminek, mert a sziklasír anyaméhhé változott, és húsvét hajnalán életet hozott elő. Életet, mely magán hordozza a sebhelyeket. Segíts tanulni, hogy én is így gyógyulok! Megmaradnak a lelkem sebhelyei.

„Mondd a nevem, / Mert ha te mondod: / Akkor én is más vagyok” 

Eddig sosem jöttem rá, de tényleg így van! Ha a szeretteim mondják a nevemet, az ábécé ugyanazon hangjai is máshogy csengenek. Míg ha valaki szemrehányón, vádaskodón, számonkérőn vagy éppen megvetéssel mondja ki, az felér egy arculcsapással. Így most már értem! Hiába mondja ki akárhány ember, hogy „Istenem!”, Te megismered a hangomat. Észreveszed, hogy mi történik velem. Az egyetlen vagy, aki tényleg feltétel nélkül szeret.

„Vess keresztet” 

Keresztet vetni lehet megszokásból és lehet belső indíttatásból is. Köszönöm, hogy emlékeztetsz arra, hogy minden cselekedetem, mely megszokássá üresedett, ismét hordozhat tartalmat!

„A csendet hallgasd meg: / Mi az, amit elfelejtenél?”

Ó, a csend! Bár (még) nincsenek ellene óriásplakátkampányok, mégis a társadalom üldözöttje. Csak csend ne legyen! Szóljon a zene a fülesben, a kocsiban a rádió, a tévé csak úgy, háttérzajnak, a telefon elalvásnál és bármilyen hang valamilyen formában, csak ne kelljen hallanunk azt, ami a bensőnkben van! Valami ilyesmi „vírus” terjed közöttünk. Milyen kár, hogy sokan nem tudják, hogy minél többet menekülnek a csend elől, annál több problémájuk lesz! Pedig tényleg így van, Istenem: hogy meg kellene hallgatnom a csendet ahhoz, hogy rájöjjek, mi mindent akarok elfelejteni. Hiszen attól, hogy én nem foglalkozom vele, még pusztítja az életemet. Mint a kályha, mely elégeti az oxigént a levegőből. Attól, hogy nem látom ezt a folyamatot, még elveszi az életemet. Adj nekem minél többször bátorságot, hogy meghallgassam a csendet, és szembe merjek nézni mindazzal, ami megszólal benne!

„Élet a halál előtt / Itthagyni bárki képes” 

Ezt a két sor értettem meg, Uram, a legkésőbb. Sok csendet kellett meghallgatnom hozzá. Az élettel többnyire nem tudunk mit kezdeni. Csak vegetálunk a romjai felett. Kibírni akarjuk. Túlélni azt, ami még hátravan. A bajokat pedig elfedni a csend elől való meneküléssel és megannyi lelki fájdalomcsillapítóval. A tudatalattink menekülése pedig arra késztet, hogy észrevétlenül siettessük a halálunkat. Kizsigereljük a testünket. Amikor pedig elkezd hibát jelezni, akkor bevetjük gyógy- és stimuláló szerek garmadáját, nagy baj esetén pedig Rád fogjuk, hogy bajt hozol ránk. Pedig mi tesszük tönkre saját magunkat. Csak persze lassú és észrevétlen módon. De általában inkább meghalunk, mint hogy beismerjük ezt. Könnyebb így itthagyni az életet. Könnyebb, mint felismerni, hogy elrontottuk. Könnyebb, mint felismerni, hogy Te vagy az élet hordozója. Könnyebb, mint bocsánatot kérni Tőled, magunktól és a szeretteinktől. És könnyebb, mint Rád bízni az életünket.

„Hát éld meg / A tegnapot a holnap előtt” 

Tehát éljem meg, Uram, a tegnap előtti holnapot. Vagyis a mai napot. Jogos, hogy az időm java részét vagy a múltban, vagy a jövőben töltöm gondolatban. Fontos persze mindkettő, de nem a jelen rovására. Köszönöm, hogy Te a jelenben segítesz élni!

„Hagyd a félelmet magad mögött, / Éld az életet a halál előtt” 

Már tudom, Uram, hogy van jó és rossz félelem. A rossz gúzsba köt, rettegésbe taszít, leblokkol és kifordít önmagamból. A jó félelem viszont ösztönöz, inspirál és megsokszorozod rajta keresztül az erőmet. Add, kérlek, hogy át tudjam dolgozni a rettegésemet inspiráló félelemmé! Hadd féljek ösztönző módon az életnek végigszenvedésétől! Segíts, hogy le tudjam állítani az öntudatlan önpusztítást magamban, és merjem élni az életemet, melyet Tőled kaptam ajándékba!

„Inkább gyűlölve szeress, / Mint hogy elfogadsz és megvetsz” 

Most már értem ezt a két sort is, Uram. A gyűlölet legalább kapcsolat. Olyan kötelék, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, hanem kiköveteli magának, hogy foglalkozzak vele. A látszólagos elfogadás, mely mögött azonban megvetés van, csak a kapcsolat hiánya. Vagyis példát vehetek Dávid király zsoltárairól, ahol a modern fülnek is arcpirítóan kiönti előtted a keserűségét és kérdéseinek garmadáját. Köszönöm, hogy az emberi bölcsességgel szemben (melyhez mégis sokszor a Te nevedet ragasztják) Te arra biztatsz, hogy vállaljam fel a bennem lévő negatív érzelmeket! Akár Veled kapcsolatosak, akár másokkal. Mert ha felvállalom, akkor kapcsolatban vagyok, melyben lehet gyógyulni és beszélgetni. De ha áltatom magamat az elfogadással, akkor csak hazudom a pozitív érzéseket. Emiatt pedig elhidegülök. Az elfogadásom látszólagos lesz csak, mint egy maszk, mely mögött a titokban kialakult megvetés feszült rá az arcomra. Pedig Te feszültél meg a kereszten, hogy ne kelljen így lennie.

„Megvárom csendben, / Amíg igazam lesz” 

Köszönöm, Istenem, hogy ilyen tapintatosan szeretsz!