Kötőszó

Nehéz Stuart Máriához hasonló, emblematikus és ismert karakterekről filmet forgatni, hiszen – nem számít spoilerezésnek, ha eláruljuk a köztudott végkifejletet, miszerint – Erzsébet királynő huszonöt év fogság után a trónbitorló fejét vetette. Mária élete azonban az elfogatása pillanatáig szerfelett kalandos volt, és igencsak itt volt már az ideje egy olyan filmnek, amely bemutatja ezt a szakaszt, és kicsit az ő személye felé részrehajló. A Két királynő (Mary Queen of Scots) című filmet január végétől játsszák a hazai mozik.  

Szerző: Laborczi Dóra

Stuart Mária és I. Erzsébet története az egyik leginspirálóbb sztori a nyugati világban. Mára azonban többnyire az angliai fogságra és Mária lefejezésének drámájára emlékezünk belőle, és általában az Erzsébetről szóló filmek egyik – kissé zaklatott és nagyon befolyásolható, de meghatározó – mellékszereplőjeként láthatjuk őt. Azt mondják, Máriának nem volt jó politikai érzéke, és támaszt keresett a körülötte lévő férfiakban, akik kihasználták őt. Ezt a szempontot némileg árnyalja a film Mária-ábrázolása, aki itt inkább egy autonóm, víziójához – hogy ő egyesítse Angliát és Skóciát a trónon – a végsőkig ragaszkodó nőként jelenik meg Saoirse Ronan alakításában, akit hataloméhes és kegyetlen férfiak vesznek körül, akiknek Mária csak addig érdekes, amíg partnerként részt vesz a játszmáikban, és elfogadja az általuk diktált feltételeket. Ő viszont inkább a saját feje után megy – amit egy férfi vezetőnek aligha rónánk fel. Máriát így a (főként protestáns) ellenzéke, élén John Knox prédikátorral (akit az itt is nagyszerű David Tennant alakít), hamar a „sátán szajhájaként” prédikálja ki, korábbi tanácsnokai pedig felkelést szítanak ellene – az angolok nem elhanyagolható közreműködésével. Pedig a katolikus Stuart Mária egy vallástörténeti szempontból is óriási jelentőségű gesztust tesz a film cselekménye szerint és a valóságban is: a polgárháborút megakadályozandó vallásszabadságot ajánl, és tanácsában legalább annyi protestáns, mint katolikus kap helyet, beleértve protestáns féltestvérét is, Earl of Moray-t (James McArdle). Másik határozott követelése, hogy elfogadja Erzsébetet (a filmben Margot Robbie) királynőnek, amennyiben őt jelöli meg utódjául. Erre azonban hiába vár a skót királynő, helyette csak méltánytalan házassági ajánlatokat, összeesküvést és háborút kap.

A női vezetés nehézsége és kihívásai egy férfiak uralta társadalomban az egyik határozott nézőpontja ennek a filmnek, ami miatt néhányan túlzottan direkt módon feministának tarthatják. Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy Mária nemcsak azért futott politikai zsákutcába, mert az angolok és „a férfiak” összejátszottak ellene, hanem azért is, mert Franciaországban nevelkedett, és amikor férjének, II. Ferenc francia királynak a korai halála után, tizennyolc-tizenkilenc évesen visszatért Skóciába, egyáltalán nem ismerte a skót politikai helyzetet, sem az ottani embereket.

Az adott történelmi kort és a két erős női vezetőt bemutató alkotásnak mégsem válik hátrányára a feminista megközelítés, sőt ez teszi lehetővé, hogy a női vezetés ma is nagyon aktuális kihívásaira és nehézségeire rímeljen.

Igen látványosak például azok a jelenetek, amikor a két királynő kitárja a tanácstermeik ajtajait, ahol kizárólag férfiak ülnek, akik rendre elvitatják döntésük és szándékaik helyességét, sőt már a létjogosultságát is. Erzsébet úgy menekül előlük, hogy saját bevallása szerint is gyakorlatilag férfivá válik: nem szül utódot, és a hideg számítás vezérli. Mária pedig épp az ellenkező stratégiát választja: belátja, ahhoz, hogy Anglia és Skócia a Stuartok keze alatt egyesülhessen, csak úgy biztosíthatja házának fennmaradását és vízióját, ha utódot szül. A két uralkodónő stratégiája közül utólag Erzsébeté bizonyult hasznosabbnak, mivel a hatalma megmaradt, s hosszan és erős kézzel uralkodott. Halálával mégis Mária győzött: fia, I. Jakab teljesítette be anyja vágyát Anglia és Skócia első közös uralkodójaként. Jakab pedig elődje, anyja számára méltó sírhelyet készített, így a két királynő – akik állítólag személyesen sosem találkoztak – végül egymás mellett nyugszanak.

Ezt az állítólagosságot játssza ki a film a gyönyörűen megkomponált, titkos találkozó jelenetében, amikor a kulcsmondatok és a két királynőt játszó főhősnők a leginkább kibontakozhatnak. Nővér a nővérrel, jogos örökös a bitorlóval, Stuart a Tudorral, fiatal az idősödővel, anya a meddővel, bátorság a számítással szemben. (Hogy Erzsébet meddő volt-e, vagy tudatosan nem vállalt gyermeket, nem dönti el a film. Meddőnek jellemzően a környezete mondja őt, maga azonban saját tudatos döntését hangsúlyozza.) 

Ha jól tudom, abban a történészek is egyetértenek, hogy ugyan Stuart Mária volt az erősebb karakter, de rosszkor volt rossz helyen. Stuartként jogot formált az angol trónra, melyet az akkor már protestáns Anglia nem engedhetett ki a kezéből, legkevésbé egy katolikus királynő javára. A történelmi kontextust és a két királynő karakterét is hitelesen ecsetelő film erőssége továbbá, hogy bemutatja: volt idő, amikor két királynő uralkodott Európában, és talán minden másképp alakult volna, ha ők betartották volna azokat a játékszabályokat, amelyeket a férfiak diktáltak, és megmaradtak volna a „szép királynő” nekik szánt, kizárólag reprezentatív szerepében. És hogy volt idő, amikor az szakított ketté családokat és nemzeteket, buktatott meg nagyszabású uralkodói terveket, hogy kit melyik felekezet templomában tartottak keresztvíz alá, vagy melyik templomba járt vasárnaponként.