Kötőszó

Evangélikus tudós teológus, egyetemi tanár, híres egyházzenész, kultúrfilozófus, orvos, a trópusi betegségek szakértője, az emberség, általános szeretet és világbéke képviselője. Ezek a jelzők mind egy embert írnak le, pedig ezeknek a fele is elég lenne egy gazdag és kerek életműhöz. 154 éve született Albert Schweitzer.

Szerző: Gömbös Tamás, az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakos hallgatója | Forrás: Evangélikus naptár, 2019

Ludwig Philipp Albert Schweitzer 1865. január 14-én született az elzászi Kaysersberg nevű városkában, ahol édesapja, Ludwig Schweitzer evangélikus lelkész volt. A család nemsokára – Albert születése után – a közeli Günsbachba költözött, az elemi iskolát itt végezte el. Albertet édesapja ültette először zongorához ötéves korában, majd a gyülekezet idős kántora, akiről Iltis apóként emlékezik meg emlékirataiban, nagyjából nyolcéves korától kezdve tanította orgonálni.

Kilencévesen a közeli Münster reáliskolájába került, s a günsbachi parókiától mindennap három-három kilométert tett meg gyalogszerrel az iskoláig és vissza. Az ekkori hosszas erdei séták, barangolások emlékét szívébe zárta egész életére. A jókedvű münsteri sétáknak hamar vége szakadt, ugyanis szülei úgy határoztak, hogy a következő évtől Mühlhausenbe járatják fiukat. Itt Albert Louis nagybátyjához és Sophie nagynénjéhez került, akik értesülve a Schweitzer család anyagi nehézségeiről nagylelkűen magukra vállalták a fiú gimnáziumi tanulmányainak minden költségét.

A gimnáziumi évek alatt Albert zenei képzését a mühlhauseni Szent István-templom orgonistájára, Eugene Münch karnagyra bízták. Schweitzer az érettségi után Párizsba utazott, ahol megismerkedett Charles-Maria Widorral, az elzászi születésű, de magyar származású orgonaművésszel, a párizsi zeneakadémia igazgatójával. Meghallgatta Schweitzer játékát, és olyan tehetségesnek találta, hogy elvállalta magántanítványának. Ezután jelentkezett a Strasbourgi Egyetem teológiai karára, de érdekelte az irodalom és a filozófia is, így egyúttal a bölcsészkarra is beiratkozott. A következő években teológiai és filozófiai tanulmányai mellett zeneelmélettel is foglalkozott. Egyetemi tanulmányait Párizsban, Strasbourgban és Berlinben folytatta. A másfél éves katonai szolgálatot Strasbourgban teljesítette. Megértő parancsnoka jóvoltából bejárhatott a délelőtti előadásokra, és készülhetett a vizsgákra.

Legszívesebben az Újszövetséggel foglalkozott, később ezen a területen születtek híressé vált teológiai értekezései. Az utolsó vacsora problémája a XIX. század tudományos kutatásai és a történeti beszámolók alapján című írásáért 1900. július 21-én elnyerte a teológiai licenciátust, mely bizonyos egyetemeken a doktorátust megelőző vagy azzal megegyező tudományos fokozat volt. A második résszel pedig, amelynek címe A messianizmus és a passió misztériuma – Jézus életének vázlata volt, 1902-ben elnyerte a magántanári képesítést. Az úrvacsora mellett a keresztséggel is foglalkozott, ezzel kapcsolatos, kiadatlan írása a Tanulmány a keresztség történetéről az Újtestamentumban és az őskeresztyénség korában. A híressé vált munka, amely eredetileg kiegészítés lett volna a Jézus életének vázlata című műhöz, időközben vastag kötetté terebélyesedett, és 1906-ban meg is jelent A Jézus életével foglalkozó kutatások története címmel. Schweitzer sokat foglalkozott Pál apostollal is, erről tanúskodik a Pál apostol gondolatvilága című tanulmánya, majd pedig a Pál misztikája című könyve.

Teológiai munkásságát illetően mindenképpen le kell szögeznünk, hogy Albert Schweitzerre hatott a 19. század végi és 20. század eleji racionalizmus, illetve liberális teológia. Tetten érhető ez mind a történeti Jézushoz, mind a Pál apostolhoz kötődő kutatásában, s meg kell hagyni, hogy sorai érthető módon nem igazán találnak egyetértésre hitvalló körökben.

Schweitzer 1896 pünkösdjét Günsbachban töltötte, s egy csodás tavaszi reggelen támadt benne a gondolat, hogy az életét az emberek közvetlen szolgálatának kell szentelnie, azonban élethivatását csak később találta meg. Miután letette a hittudományi államvizsgát, ösztöndíjat kapott, s Párizsba ment a Sorbonne-ra bölcsészettudományokat hallgatni. 1899. december 31-én visszatért Strasbourgba, ahol segédlelkész lett. Ezt a szolgálatot azonban nem érezte neki valónak, volt, hogy olyan röviden prédikált, hogy a hívek bepanaszolták felettesénél. 1902-től a Strasbourgi Egyetem teológiai karán kezdett oktatni, és ebben az évben látott neki Bach-monográfiájának. Schweitzer az orgonák szerkezetének tanulmányozására sok időt szentelt, több régi orgonát sikerült megmentenie a lerombolástól, ugyanis amellett szállt síkra, hogy a régi orgonák jobb minőségű, nemesebb hangszerek, mint az újak.

A döntő fordulatra 1904 őszén került sor, ekkor került ugyanis Schweitzer elé az elzászi Alfred Boegner cikke a kongói misszióról. A cikk írója panaszkodott, hogy még több elszánt lélekre és segítő kézre volna szükség Gabonban, Kongó északi részén. Schweitzer elhatározta, hogy orvos lesz, és Afrikába megy gyógyítani. Tudta, hogy az a pár száz orvos, akiket a gyarmatokra küldenek, gyakran a gyarmatosítók és a hadsereg szolgálatában állnak, Schweitzer pedig úgy érezte, hogy szolgálata, feladata van a szenvedő afrikaiak irányában.

Schweitzer tehát 1905-ben beiratkozott az orvosi egyetemre, majd harminchat éves korában letette az orvostudományi államvizsgát, és megszerezte a sebészi képesítést is.

1912-ben megházasodott, odaadó hitvesére talált Helene Braslau személyében, aki azért, hogy férjének segíthessen, ápolónői képesítést szerzett. A Schweitzer házaspár a Bach-monográfiából befolyt összeget a felszerelésekre és az ottani tervek elindítására fordította.

1913 nagypéntekén indultak el Günsbachból, s Strasbourgon és Párizson át vasúttal érkeztek Bordeaux-ba, ahol hajóra szálltak. Április 11-én érkeztek meg a gaboni Lambarénébe. Az evangélikus missziós településen eleinte nem voltak adottak a gyógyítási körülmények, így a kezdeti időben Schweitzer a szabadban, majd a rendbe hozott baromfiólban rendelt.

A betegek pedig egyfolytában jöttek leprával, csontgennyesedéssel, bőrfekélyekkel, álomkórral, szívbetegségekkel, a doktor pedig vizsgált, kötözött, gyógyszert osztott, operált, a felesége pedig segédkezett mellette, kifőzte a műszereket, és sterilizálta a kötszert.

Az afrikai betegek között érkezett egy, aki folyékonyan beszélt franciául és angolul, és ismerte a különböző afrikai nyelvjárásokat. Ő volt Joseph, aki hamar asszisztens és tolmács lett. Ő sokat mesélt Schweitzernek az afrikaiak hitvilágáról, kultúrájáról, s segített neki, hogy jobban megértse betegeit.

1914-ben kitört Európában az első világháború, ezt csakhamar a gyarmatokon munkálkodók, így a Schweitzer házaspár is megérezte. A missziói településnek nemsokára nélkülöznie kellett az élelem, a gyógyászati segédeszközök és gyógyszer terén is. Időközben a Clemenceau-kormány megszigorította a Franciaországgal hadban álló országok állampolgárainak ellenőrzését, Schweitzer pedig francia gyarmaton élő német állampolgár volt. Az elején megnehezítették, majd megtiltották számára, hogy kórházában dolgozzon, végül 1917-ben feleségével együtt Európába internálták. Az ezt követő időszakot a franciaországi Garaisonban és Saint-Rémyben töltötték. Az első világháború végén, nagy hányattatások közepette érkeztek meg Strasbourgba. A legyengült Helene-t szülei gondjaira bízta, majd Schweitzer hazatért Günsbachba. Ezután számára is kényszerpihenő következett, azonban ekkor sem tétlenkedett, s megírta az Orvos az erdőben című könyvét, amelyet többek között magyarra is lefordítottak. 1919. január 14-én megszületett kislányuk, Rhena. Ezután Schweitzer egy komoly műtéten esett át, s miután felgyógyult, meghívták Svédországba és Finnországba előadásokat és hangversenyeket tartani. A következő időszakban hasonló célból ellátogatott Dániába, Angliába és Spanyolországba is, a befolyt összeget pedig a lambarénéi munka folytatására szánta.

1923 őszén Schweitzer újra Afrika felé vette az irányt, de gyengélkedő feleségét kénytelen volt Európában hagyni. Mikor visszaért Lambarénébe, szomorúan látta, hogy a korábbi kórház nagyon rossz állapotban van. Visszajövetelének híre ment, s kisvártatva megérkeztek a betegeket szállító kenuk. A doktor hamar rádöbbent, hogy a kórházat át kell helyezni, és bővíteni kell, úgyhogy három kilométerre a korábbi helyszíntől megindultak a munkálatok. Schweitzer, amikor nem beteggel foglalkozott, reggeltől estig az építkezésen dolgozott, amíg el nem készült az új kórház.

1927-től kezdve újra azon fáradozott, hogy afrikai kórháza számára pénzt és barátokat szerezzen, ezért rengeteget utazott. Volt Svájcban, Dániában, Angliában, Hollandiában. Hatalmas szolgálatáért 1928-ban megkapta a Frankfurt am Main Goethe-díját. Amikor otthon, Günsbachban tartózkodott, akkor is rengeteg látogatója akadt, így elhatározta, hogy épít ott egy házat, ahol látogatóit el tudja szállásolni. Schweitzer 1935-ben lett hatvanéves, sokan ünnepelték és méltatták.

A második világháború elején Schweitzernek és feleségének sikerült visszajutni Lambarénébe. A háború évei alatt tovább gyógyítottak az őserdő peremén, míg 1945. április 9-én megérkezett a hír, hogy a harcoknak vége van Európában. Schweitzer 1949-ben az Egyesült Államokba utazott feleségével, hogy a Rocky Mountains nevű városban előadást tartson Goethéről. Munkásságáért 1951-ben megkapta Frankfurt város békedíját, egy évvel később pedig a Nobel-békedíjjal tüntették ki, amelyet 1952. november 4-én Oslóban vett át.

1957-ben nagy csapás érte a doktort, szerető felesége és munkatársa Zürichben meghalt. Schweitzer élete utolsó másfél évtizedében is a tőle megszokott aktivitással dolgozott. A lambarénéi kórháztól külön, de attól nem messze 1955 nyarára felépült a kétszáznyolcvan férőhelyes leprafalu. Az idős Schweitzer aggódva figyelte a hidegháború nagy rémét, az atombombát, s állandóan képezte magát a témában. 1958 áprilisában három alkalommal sugározta az oslói rádió Schweitzer felhívását az atomveszély ellen.

Albert Schweitzer 1965-ben kilencvenéves lett, s utódjának Walter Munz svájci orvost jelölte meg. A doktor 1965. szeptember 4-én halt meg Lambarénében. Nyughelyéről úgy rendelkezett, hogy ha Afrikában köszönt rá az utolsó éjszaka, akkor maradjon a teste Lambarénében – így is lett. Temetése a kórházi dolgozók, betegek és a gaboni kormány jelenlétében zajlott.