Kötőszó

„Az egyházi év ünneplése azt jelenti, hogy az életünk beleszövődik Jézus Krisztus történetébe olyan módon, hogy a mi saját életünknek és az ő világának az anyaga szent szövetté válik. Ez az összefonódás tette lehetővé egy újonnan kereszténnyé váló fiatal nőnek, hogy meglássa Jézust egy AIDS-ben haldokló ember tönkrement testében, mert azon a héten, néhány nappal korábban hallotta Jézus anyját énekelni arról, hogy Isten betölti a szűkölködőket, és felemeli a mélységben levőket. És ahogyan ez a fiatal nő Jézus anyjának énekét énekelte, elkezdte meglátni Jézust magát." 

Szöveg: Nadia Bolz-Weber

Amikor először vettem részt adventi alkalmon, fogalmam sem volt, hogy miről van szó. Alig egy hete mentem feleségül egy evangélikus teológushallgatóhoz, és Eugene-be, Oregonba költöztünk, hogy a férjem megkezdje gyakorlati évét az ottani evangélikus gyülekezetben. A templom egy zöld dombon állt, körülötte pedig ezerkilencszáznegyven házikó. Ezek egyike lett a mi egyszobás kis otthonunk arra az évre, amíg a férjem, Matthew kipróbálta, milyen is lelkésznek lenni egy csomó igazi, hús-vér templomba járó ember között.

Amire igazán emlékszem 1996-ból ezzel az adventtel kapcsolatban, az a vespera éneklése. Sosem voltam korábban énekelt liturgiás esti áhítaton, és amit a vesperáról és matutinumról (énekelt liturgás esti és reggeli áhítat) tudtam, az mind filmekből származott: úgy láttam, hogy a középkori Európában a szerzetesek és apácák igyekeztek betartani az imaórák szigorú rendjét. Ha valaki éppen elkésett, vagy megzavarta az alkalmakat, akkor az elöljáró anya (vagy valami hasonló) megfeddte őt, és felmosatta vele a mosogatóhelyiség padlóját. Nem tudom, hogy ezek a képek pontosan melyik filmből villanhattak fel bennem, A repülő apáca sorozatból, A rózsa nevéből, a Cadfael testvérből vagy éppen A muzsika hangjának nyitójeleneteiből, de azt tudom, hogy ennyi volt az összes ismeretem a témában.

Komolyan, fogalmam sem volt arról, hogy emberek a modern időkben is csinálnak ilyeneket, vesperát vagy matutinumot, ráadásul anélkül, hogy különböző liturgikus ruhákba öltöznének hozzá. Mégis, az adventi esti liturgikus imádság Eugene-ben, az Egyesült Evangélikus Gyülekezetben, az egyik legszebb dolog volt, amelyet valaha átéltem.

Egy kis közösség, talán húsz fő gyűlt össze rendszeresen szerdánként este 7-kor a templom egyik termében, hogy elénekelje a vespera imaliturgiáját. Úgy tűnt, hogy mindannyiunknak, akik a sálunkat levéve beléptünk a templomba, szükségünk volt arra, hogy az adventi gyertyák felmelegítsék a nyakunkat, hogy megfelelően ellazuljunk, és nyugodtan tudjunk ülni. Az adventi koszorú zöldje meg-megcsillant a teremben körös-körül elhelyezett gyertyák imbolygó fényében. Összegyűltünk a csendben, amely különösen jellemző az évnek arra a szakaszára, amikor a napok nagyon-nagyon rövidek.

Ezeken az estéken a késő december csendje vett körül – mégis, az én életem hangos volt. Nem is tudtam, milyen nagy szükségem van arra, hogy megálljak negyvenöt percre, csendben legyek, énekeljek, és hallgassam, ahogy mások Gábrielről és Máriáról énekelnek.

Az első alkalommal, amikor meghallottam, hogy „Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel; éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel.” (Lk 1,52–53), az volt az érzésem, hogy ez a legradikálisabb és leggyönyörűbb dolog, amit valaha hallottam.

Nem tudtam, hogy ezek a mondatok Lukács evangéliumából származnak, nem pedig valami baloldali dalokat közlő könyvből. Elsírtam magam, amikor először énekelni kezdtem.

Akkoriban konyhán dolgoztam, ahol HIV-fertőzötteknek főztünk. Az Acorn Központ kedves kis épület volt, ahol HIV-fertőzött férfiak és nők gyülekeztek össze rendre, hogy sorstársaikkal együtt fogyasszák el a meleg ételüket. Napközben lesoványodott drogosoknak és homoszexuálisoknak főztem; sokan közülük egy szívtelen kormányzati rendszer kegyeinek kiszolgáltatva jutottak hozzá az alapvető szükségleteikhez. Szerda esténként pedig arról az Istenről énekeltem, aki betölti az éhezőket, és felemeli a megalázottakat. Az éneklés értelmet adott a hetem többi részének.

Hamarosan megtudtam, hogy világszerte éneklik Mária énekét, hogy a Magnificat mindig is a vespera része volt, és hogy amikor én ezt abban az adventi időszakban énekeltem, akkor együtt énekeltem mindazokkal, akik előttem jártak, a szerzetesekkel és apácákkal, minden idők hívő keresztényeivel és mindazokkal, akikkel összegyülekeztünk, hogy imádkozzunk 1996 telén.

Vagyis valami olyasmit szeretnék ezzel mondani: a liturgikus év újraélése azt jelenti, hogy végigénekled a történetet, megéled, hagyod, hogy a történet új irányt adjon az életednek, és mindezt másokkal együtt… mindazokkal, akik előttünk tették ezt, azokkal, akik ma gyakorolják, és azokkal, akik akkor is teszik majd, amikor mi már nem leszünk.

Ezt jelenti az, hogy kettős állampolgárságunk van: a „most”- ban és a „még nem”-ben.

Az egyházi év ünneplése azt jelenti, hogy az életünk beleszövődik Jézus Krisztus történetébe olyan módon, hogy a mi saját életünknek és az ő világának az anyaga szent szövetté válik. Ez az összefonódás tette lehetővé egy újonnan kereszténnyé váló fiatal nőnek, hogy meglássa Jézust egy AIDS-ben haldokló ember tönkrement testében, mert azon a héten, néhány nappal korábban hallotta Jézus anyját énekelni arról, hogy Isten betölti a szűkölködőket, és felemeli a mélységben levőket. És ahogyan ez a fiatal nő Jézus anyjának énekét énekelte, elkezdte meglátni Jézust magát.