Kötőszó

A ma százéves évfordulója okán is érdekes őszirózsás forradalom legfontosabb vívmánya a polgári egyenlőség, hiszen ez biztosítja minden állampolgár egyenlő jogát a közügyek alakításában való részvételre, és ez adja a köztársaság lényegét – hangzott el az Éljen a köztársaság? című kerekasztal-beszélgetésen, melyet az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, a Magyar Pax Romana és az Egyház és Társadalom online folyóirat szervezett október 15-én a Deák téri evangélikus egyházközség termében. A beszélgetésből az is kiderült, miért őszirózsás a forradalom elnevezése, és hogy valóban irreális volt-e a háborús vereség ellenére a határok megvédését ígérni 1918 őszén.

Szerző: Csaba Réka

Gerő András történész, a Közép-európai Egyetem (CEU) tanára, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója és Újváry Gábor történész, a Veritas Történetkutató Intézet főmunkatársa beszéltek a száz éve történt őszirózsás forradalom kapcsán a köztársaság mint államforma magyarországi kísérleteiről és gyakorlatáról.

Az 1918-as őszirózsás forradalom előzményeiről és az annak során hatalomra kerülő kormány lehetőségeiről meglehetős egyetértés mutatkozott az előadók között. (Egyébként Gerő András szerint azért lett „őszirózsás” a forradalom, mert jobban hangzik a „krizantémos”-nál. Ez a virág mindenhol ott volt Budapest utcáin a közelgő halottak napja miatt. [A krizantém az őszirózsák családjába tartozik – a szerk.])

A kialakuló hatalmi vákuumnak sok tényezője volt. Megszűnt az addigi állam, az Osztrák–Magyar Monarchia duális államszerkezete, és a megalakult Magyar Nemzeti Tanács nem csak az elvesztett világháború következményeivel kellett, hogy szembenézzen – bár a következmények reális felmérése is lehetetlen feladatnak bizonyult –, ahogy arra később mindkét előadó többször visszatért. Az ország a teljes szervezetlenség állapotában volt, tombolt a (becslések szerint a háborúnál is több áldozatot szedő) spanyolnátha, és a frontokról tömegesen érkeztek haza a lelkileg és fizikailag megtört, a jogszabályokat semmibe vevő, felfegyverzett katonák, tehát gyakorlatilag megszűnt a közbiztonság. Ebben a tragikus helyzetben élte meg az ország lakossága azt a kettősséget, mely a háború végével járó megkönnyebbülésből és a jövővel kapcsolatos bizonytalanságból, és egyre inkább a csalódottságból állt. Ebben a reménytelen helyzetben került hatalomra az új politikai garnitúra, amelynek mindkét előadó szerint borítékolható volt a gyors bukása. Olyan elvárásokat támasztottak ők maguk és a magyar társadalom velük szemben, amelyeket teljesen egyértelműen lehetetlen volt teljesíteniük.

De vajon valóban irreális volt a háborús vereség ellenére a határok megvédését ígérni 1918 őszén? Tényleg nem ismerték a hatalomra kerülők az országhatárok átalakítását modellező térképeket? Vagy őszintén hihettek abban, hogy mivel a háborút nem ők, hanem az előző rendszer vezetői „csinálták”, tiszta lapot kaphatnak a győztes hatalmaktól? Vagy csak nekünk, az utókornak tűnik ez ilyen egyértelműen lehetetlennek?

Az előadók több érvet is felhoztak mentségükre (pl. az antant tudatos, félrevezető kommunikációját és az őszinte tudatlanságot), de abban szintén egyetértettek, hogy az az optimizmus, amely az akkori közvéleményt is uralta – mai tudásunkkal – maximum a „wishful thinking”, vagyis a vágyvezérelt gondolkodás kategóriájába eshet. Újváry Gábor úgy vélte, hogy nemcsak ezek az elvárások voltak totális illúziók, hanem mindezt tetézte még az akkori vezetés politikai tehetségtelensége. Bár megvédte őket azoktól a későbbi vádaktól, melyek szerint hazaárulók vagy nemzetellenesek voltak, és az ő számlájukra írható Trianon.

Ezek között a körülmények között kiáltották tehát ki az első köztársaságot, és ezek voltak azok a körülmények és a tragikus következményeik, amelyek a társadalomban az egész köztársasági eszmény fogadtatására is egy időre rányomták a bélyeget.

Gerő András az első világháborút követő hatalmi harcokra utalva hangsúlyozta: most is az történt, hogy az az erő tudta stabilizálni a hatalmát, amely belement a reálpolitikába, és elfogadta az adott körülményeket – ebben az esetben a trianoni határokat. Arra is felhívta a figyelmet, hogy bár a 20. században háromszor is köztársasággá alakult Magyarország államformája, ezt mindig valaki kikiáltotta a Kossuth téren – sosem előzte meg például népszavazás.

Mindezek ellenére mára az egész magyar társadalomban konszenzus van a köztársasági államforma támogatásában, amelynek okaira több lehetséges változatot is említettek az előadók. Újváry Gábor szerint részben az '56-os forradalom emlékezete és hagyománya él nagyon erősen a társadalomban, amely egyértelműen a köztársasággal kapcsolódik össze, másrészt szintén él – egy szerinte részben igazságtalan és túlzó – a függetlenségi vággyal összefüggő ellenérzés a Habsburgokkal és általában a monarchiával szemben. Gerő András szerint mélyen gyökerezik az a feltételezés, hogy a köztársaság alapvetően demokratikus, a monarchia pedig autoriter rendszer. Miközben szerinte a legstabilabb nyugat-európai demokráciák jelentős része alkotmányos monarchia, és a köztársasági formában működő államok nagy részében közel sincs demokrácia. Szerinte ezért is érdemes lehet elgondolkozni azon, hogy hogyan működne Magyarországon egy valódi alkotmányos monarchia, amely véleménye szerint sosem létezett, viszont az abban jelen lévő, alapvető, „megkérdőjelezhetetlen” autoritásra szüksége van a magyar társadalomnak.

Kende Péter szociológus felkért hozzászólóként kifejtette: bár elismeri, hogy Európában a legstabilabb demokráciák között valóban sok az alkotmányos monarchia, ő úgy látja, hogy a köztársaság nagyobb garanciát jelent a demokráciára. Hozzátette, hogy ugyanakkor szerinte is képtelen helyzet az, hogy Magyarországon soha nem jött létre népszavazás útján. Felhívta a figyelmet az államforma alapját jelentő és szerinte leglényegesebb elemére: a honpolgári egyenlőségre. Ez biztosítja minden állampolgár egyenlő jogát a közügyek alakításában való részvételre, és ez az eszme adja a köztársaság lényegét – minden más részletszabályozás, amelyben az egyes országok eltérhetnek egymástól.