Kötőszó

„Ha az identitásomat kellene meghatároznom, egészen elöl áll a protestantizmus. Azt mondhatom, hogy meghatározóbb ez, mint a nyelvhez való kötődés" – mondja Fabricius Gábor mediadesigner, filmrendező, író, akinek felmenői között tizenegy evangélikus lelkész szerepel. A protestantizmus ma szerinte az ügyekért való hiteles kiállásban, a munkához való hozzáállásban és abban képviselhet erőt, ahogyan fontos ügyekben diskurzust formál. Nagyinterjúnk.

Szöveg: Kézdi Beáta | Fotó: Magyari Márton 

Nagy múltú evangélikus családból származik, Soprontól a Felvidékig találunk evangélikus Fabriciusokat, illetve a családhoz kötődő épületeket, temetőkben sírokat. Ön mennyire tartja számon a gyökereit?

A nyíregyházi vonalról még nem hallottam, a sopronit ismerem. 1592-ből való az első dokumentum a családunkról ebben az országban. Időről időre vannak olyan családtagok, akik a családtörténet kutatással foglalkoznak, most éppen édesapám. A múltszázad elején pedig Fabricius Endre kutatott, és ő az egész anyagot le is adta – érdekes módon – a Mezőgazdasági Múzeumba, így most minden eredmény és dokumentum ott van. Az internet még izgalmasabbá tette a családtörténet kutatását, mert sok újabb anyag, kapcsolódás került elő. Mindebből a klasszikus vonatkozásokon túl, a számomra érdekes kérdések egy részről a protestantizmus missziója és kialakulásának története, illetve az értelmiség-polgárság története Közép-Európában. Ez más történet, mint az arisztokrácia története, sokan keverik. Tizenegy lelkész volt évszázadok alatt a családban, később megjelentek mérnökök, orvosok, jogászok. Mai szóhasználattal mondhatjuk, hogy évszázadok óta értelmiségiek voltak a Fabriciusok.

Hogyan mutatható ki a családja történetének és a protestantizmus alakulásának kapcsolata a térségben? Kifejtené ezt kicsit bővebben?

A történelem személyes történetek összessége. A család a reformációt követően elkötelezett lett az új szellemiség terjesztésének munkájában. Mi is ez? A „protestálás”, végső soron etikai állásfoglalás a hatalmi, gazdasági és személyes visszaélés formái ellen. Abban az időben ez a Római Katolikus Egyházat érintette. Róma maga volt a visszaélés: előjogok, adók, búcsúcédulák, hierarchia, dogmatikus status quo. Az, hogy voltak, akik szóltak, hogy bocs, ez nem tetszik, Európának ebben a sarkában nem egyértelmű attitűd. Mondjuk Hollandiában a civil-szféra, polgárság erejét mutatja, hogy ez a kapcsolat a realitással a társadalmi együttélés mindennapos része volt és máig is az.

Mennyire volt mindennapos az otthonukban az evangélikus ősökről, a hitről beszélni?

Ez nem kerül szóba, hanem értékrendként van jelen, azt mondanám láthatatlanul.

Számomra, ha az identitásomat kellene meghatároznom, egészen elöl áll a protestantizmus. Azt mondhatom, hogy meghatározóbb ez, mint a nyelvhez való kötődés.

Amikor évekig Londonban éltem és egyetemen tanultam, angolul szólaltam meg, de a gondolkodásom logikája, az értékrendem maradt. Ebből is látszik, hogy az ember kulturális háttere, orientációja eltörölhetetlen. El tudom magam képzelni egy másik országban, másik kultúrában élve, úgy, hogy ez az értékrend nem változik. Mindez azért is érdekes, mert a család német háttere okán a család tagjai a 19. századig kevésbé beszéltek magyarul.

Milyen hatással van a munkájára reklámszakemberként, filmrendezőként az evangélikus háttér?

A Max Weber-i protestáns munkaetikára gondol? Az egy szörnyű dolog – akár így is fogalmazhatok –, nyomasztja az embert, ha egy nap elmegy anélkül, hogy valami hasznosat csinálnék. A protestantizmus olyan hajtóerő, amely folyamatos korrigálásra, jobbításra, megoldásra ösztönöz. A munka, a folyamatos munka, a cselekvés maga a cél. Skandináviában, Hollandiában, vagy az amerikai New England államaiban, mondjuk Connecticutban, New Yorkban ez a gondolkodásmód nagyon könnyen tetten érhető. Magyarországról pedig teljesen világosan látszik, hogy alapvetően nem protestáns gyökerekkel rendelkező ország, annak ellenére, hogy a protestáns hatás a reformáció kezdetétől jelen volt – az utcán járva, az emberekkel beszélve ez hamar kiderül. Kisebbségi létre rendezkedtem be.

Nemrég azt nyilatkozta egy interjúban: itthon „nem csak az elmúlt években lett háborús a hangulatunk, már a rendszerváltás óta az. És nem az a baj, hogy megfogalmazódnak elvek és nézőpontok, hogy összecsapunk identitáskérdésekben is, hanem az, hogy a másik véleményének a kizárása a cél, kevésbé a megértése. Mindkét oldalról.” Ebben mutathat valami kiutat a protestantizmus, az egyház? Diskurzusra hajlandóbbak vagyunk?

Nem hasonlítanám össze a kulturális különbségeket, viszont deklarálnám a sajátunkat. Ahogy mondtam az előbb, ez a hit az etikai korrekcióban, a tiszta lényeg felmutatásában érdekelt. A Max Weber-i munkaetika purista, problémamegoldó iránymutatás arra, hogy mit csináljak az életemmel, amiről esetleg úgy érezhetem, hogy sehova nem tart. Értelmetlennek tűnik a hetven-nyolcvan év, amiben nem látok túl nagy lehetőségeket? Különböző gondolkodásáramlatok próbálnak erre a problémára választ adni. A munka – elvont értelemben is – is egy ilyen válasz. Munka magamon, környezetemen spirituális, mentális, szociális, fizikai szinteken. A protestáns értékrend a bálványok, klisék, a status quo lebontására késztet, erről gondolkodik, ezért tesz. Nem véletlen, hogy a skandináv országokban, ahol ez alapgondolkodás, a legfelvilágosultabb, leginkább nyitott a társadalom. Ott képesek leginkább a diskurzusra, a társadalmi problémák analízisére, utána pedig gyakorlatias módon nyúlnak a társadalmi vagy mentális kérdésekhez.

A diskurzus alapvetően problémamegoldás, és a protestantizmussal kapcsolatban azért említem, mert ahol diskurzus van, ott szembenézés történik a megoldandó problémákkal, igyekezet van bizonyos klisék, dogmák lebontását illetően. Amikor úgy magyaráznak dolgokat, hogy „azért, mert így szokás”, annyit kérdezek csak: na és?

Mindez megmutatkozik akár protestáns alkotók műveiben is?

Ahogyan Ingmar Bergman képes volt szembenézni egyházának, társadalmának, pszichéjének visszásságaival, az egyedülállóvá teszi a művészettörténetben. Az Úrvacsora című film tőle az egyik kedvencem: a hitehagyott lelkész története. Bergman – vagy akár Ibsen, vagy a szintén rendező Thomas Vinterberg – úgy tud családi, társadalmi és személyes problémákra reflektálni, ahogyan mondjuk egy dél-európai államban, ahol nem a protestantizmus az alap, elképzelhetetlen. Persze, ott máshogy szenzációsak az alkotók.

És megmutatkozik persze a protestantizmus hatása a gazdaságban is.

Érdekes, hogy a zsidó-keresztény kulturális gyökerű, de protestáns kereszténységgel együtt fejlődő Skandináv országok, vagy az Egyesült Államok északkeleti államai a legkevésbé korrupt régiók, mert az ott élők a munkában hisznek, nem a kapcsolati tőkét helyezik a minőség, az elvégzett munka és az innováció elé.

Amikor a Metropolitan Egyetemen tartott előadást fiataloknak a szakmájáról, a kivetítőn három fogalom szerepelt csupán: tehetség, kitartás, szerencse. Egy hívő fiatalnak ott van még a hit. Hogyan fér bele ebbe a hármas krédóba a hit? Mit tanácsolna egy pályája kezdetén álló hívő fiatalnak?

A hit számomra a kitartás szó alatt-mellett foglal helyet. Sokszor gondolkodtam a protestantizmus forradalmi jelenségén, az alapítók kitartásán. Más szóval a keletkezéstörténet dns szinten hordozza magában a továbbélés stratégiáját.

A protestantizmus továbbélési stratégiája a problémák és az etikátlan ügyek feltárása, az azok ellen való kiállás, akár a meghurcoltatás vállalása is. Ez van.

Ebben a keletkezéstörténetben ott van a kitartás, a veszélyek vállalása – ez a teendője egy mai fiatalnak is. De erről szólt szerintem az elmúlt években az is, ahogyan a migráció kérdésében mert mást mondani – és egyáltalán: megszólalni – az evangélikus egyház.

A személyi jövedelemadónak az egyházak számára 2018-ban felajánlott egy százalékáról szóló, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal által kiadott tájékoztatásból kiderül, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház társadalmi szolgálatát 308 804 940 forinttal támogatták a felajánlók ebben az évben. A felajánlott összeg összesen 45 832 940 forinttal nőtt 2018-ban, a felajánlók száma pedig 2429 fővel több, mint tavaly volt. Egy egyházfinanszírozásról szóló konferencián az egyik hozzászóló ezt egyértelműen annak tudta be, hogy az evangélikus egyház láthatóvá vált bizonyos témákban, leginkább a menekültkérdésben. Szakmailag hogy látja, lehet ennek valóban ilyen adakozásra ösztönző hatása?

Teljesen egyértelműen. Semmi más lehetőség nincs a tömegkommunikációban, mint hogy akut kérdésekben diskurzusokat kezdünk. Kelet-európai betegség, hogy nem merünk kiállni, nem merjük elmondani, ha valamit másként, árnyaltabban látunk. Ennek megvannak a történelmi és társadalompszichológiai okai – sajnos itthon inkább a félelem dominál, és kevésbé a vállalás.

Kell reklám az egyháznak? Egyáltalán milyen a jó reklám az egyház számára?

A klasszikus formában nem létezik egyházi reklám, nevetséges is volna. Amiről valójában szó van – ha jól művelik –, az a párbeszéd. A közösségi média – Facebook, Twitter, Instagram – megjelenése után méginkább.

Ha a bevonás, a tematizálás, a bevonáson keresztüli párbeszéd megtörténik, akkor él az egyház – mert mi is a hit, ha nem aktualizált válaszok egy értékrend szerint? Ha ezt nem képes megtenni, akkor előbb-utóbb meghal. Az emberek hétköznapjaiban kell jelen lenni releváns aktualitásokkal, amin keresztül az értékrend felmutatható. Ha az egyházak nem szólítják meg a társadalmat, akkor – bármennyire szomorkodunk is ezen – ki fognak ürülni a templomok.

Nagyon sokan félreértik a Bibliát, avítt mesekönyvnek látják, láttatják, nem pedig egy problémamegoldásban használható, kulturális beágyazottsággal is rendelkező segítségnek. A kőtáblán szereplő tiltások nem pusztán azért tilosak mert oda vannak írva, ne tekintsük dogmának őket, hanem azért, mert a szöveg – profánul fogalmazva – praktikus „működési elveket” nyújt a sikeres, tiszta, nyugodt anyagi élethez, gondolkodáshoz. Azaz a földi poklokat el lehet kerülni azzal, ha figyelünk rájuk. Gondoljon mindenki a saját életére, amikor egy-egy hibának megjelentek a következményei. Mindez fontos, többezer éves tudás! De ez az üzenet, ez a fontos információ nehezen, porosan jut el a társadalomhoz. Azt látom, hogy az egyház képtelen ezzel a nagyon szekularizált világgal kapcsolatot teremteni, és akkor jönnek a szekták.

Érdekes kutatási eredményt ismertetett nemrégiben Kamarás István OJD szociológus, az Akadémia doktora: bár az egyháztagok, a templomba járók száma általánosan csökken, az Istenben hívők száma növekszik az utóbbi időszakban.

Azt látom, hogy nagyon sokan, öt-hatszázan eljönnek például a Zeitgeist című sorozatunk alkalmaira is [előadások, beszélgetések a kreatív szakmák számára – a szerk.], miközben minden egy gombnyomásra elérhető az interneten, akár a telefonunkon –, mert kell a közösség, az értékrend, a globális tudás, válaszokat keresnek a kérdéseikre. Mára teljesen megszűnt a médiának a klasszikus, régi, iránymutató szerepe. A fiataloknál most nagy a zavar azzal kapcsolatban, hol van érték, mik az értékes dolgok, mi felé induljanak el, nincsenek olyan támpontok, mint régen.

Nincs szerkesztett tartalom, átlátható hierarchia. Ezek nélkül pedig az emberek többségének nincs kapaszkodója. A hit ilyenkor jelentene támaszt, ha az egyház aktuálisan jelenne meg. Ha az ember megérti azt, hogy akárhogy is, de egy nála nagyobb erő hatja át a világot, akkor sokkal nyugodtabban, tisztábban tud létezni.

Érdekes megnézni, miért vonz tömegeket Csernus Imre vagy Böjte Csaba. Ha van ok a megszólalásra, van egy-egy ügy, akkor világos, hogy mit jelent a hit – de az egyház nem lehet maga az ügy, annak semmi értelme sincs, az maga a dogma.

– Kell az ügyhöz egy karizmatikus vezető is, vagy anélkül is lehet?

– Anélkül nem lehet. Tele van üggyel a világ, amiről beszélni lehetne, csak válogatni kell. Minden napra jut téma, amelyben várják az emberek a válaszokat. Nem reklám kell, hanem diskurzus. A pedofíliától a kihasználáson át, a menekült-ügyön keresztül az egészen extrém szerzési vágyig vagy családon belüli erőszakig sorolhatnánk az ügyeket. Sok olyan dolog van, amelyben nincsenek egyértelmű válaszok, de a diskurzus már önmagában válasz. Erdély Miklóst idézném, aki szerint „kész van, ami készül”. Nincsenek egyértelmű és végleges válaszok, kérdésfelvetések lehetnek, és kérdésfelvetésen keresztül létrejött diskurzusok. Az a társadalom, ahol vannak beszélgetések, már boldogabb közösség, sőt családon belül is ugyanez a helyzet. Nincsen tökéletes család, vagy párkapcsolat. Egy ideig ezt hisszük, de aztán rájövünk, hogy nincs, csak a diskurzus van, és a munka: dolgozni azon, hogy jobb legyen.

– Hogyan éli meg a hitét a mindennapokban?

– Nagyon érdekes, de úgy érzem, hogy amit én csinálok, az egyfajta prédikálás, csak a média más. Szavakkal, képekkel, különböző médiafelületeken keresztül vagyok jelen. Hiszek a beszéd és párbeszéd felszabadtó, formáló, átalakító erejében – ebben benne van az elmúlt ötszáz év, az a tapasztalat, hogy érdemes beszélni, diskurzust folytatni, mert egyszer csak átfordulnak a dolgok.