Kötőszó

Lassan lecseng a reformációi jubileum, a programok véget érnek és elkezdjük értékelni a megemlékezések jelentőségét. Sokat hallani arról, hogy a reformációi emlékév a felekezetek közeledését hozta magával, az egyházak újabb és újabb lépéseket tesznek egymás felé. Felülről, az egyházi vezetés szempontjából nézve valóban elismerésre méltó eredményeket láthatunk, azonban az utóbbi hetekben a reformáció ünnepe egészen más indulatokat is felszínre hozott.

Szerző: Kovács Barbara

Egy évvel ezelőtt október 31-én Ferenc pápa, a római katolikus egyház feje Lundba, a Lutheránus Világszövetség megalakulásának helyszínére látogatott, hogy közös istentiszteleten vegyen részt az evangélikusokkal. Az, hogy egy évvel az ötszáz éves jubileum előtt ilyen hatalmas lépés történt az evangélikus római-katolikus közeledésben bizakodásra és örömre adott okot. A közös megemlékezésre felhívó dokumentum (Szembenállástól a közösségig) egyik összefogásra buzdító felszólítása így szól „A katolikusok és az evangélikusok újra elkötelezik magukat a látható egység keresése mellett, konkrét cselekedetekkel közösen munkálva azt, állandóan törekedve e cél elérésére.”

Ez a mondat egy héttel reformáció ünnepe után elgondolkodtat és keserű ízt hagy maga után. Hol van a felekezetek egységére törekvés, amikor még protestáns körökben is azon vitatkozunk, hogy a reformáció ünnepe „kié”, az evangélikusoké vagy a reformátusoké? Amikor újra meg újra összehasonlítjuk, hogy Kálvin nyolc éves volt, amikor Luther már kiszögezte a 95 tételt? Hogyan lehet közösen megemlékezni, amikor néhányan a reformációt az egyház Trianonjának tartják, Luthert pedig „kalandor vallási anarchistának”?

Olyan volt olvasni egy-egy múlt heti megnyilvánulást, függetlenül attól, hogy evangélikus, református vagy katolikus részről szólt, mintha mindegyik egy-egy arcul csapása lett volna az ökumenikus törekvésnek. Az egyház lelki megújulásának emlékünnepén sokan azt bizonygatták, hogy melyik egyház az igazi, az eredeti, a megreformált, és melyik pedig a romlott, maradi vagy épp szakadár. Csakhogy ez nem egy verseny, a cél nem az, hogy bebizonyítsuk a másiknak, mi jobbak vagyunk és nálunk van az igazság.

A reformációi ünnep felszínre hozta, hogy az ökumené a hétköznapok szintjén még mindig nem valósul meg maradéktalanul. A felekezetközi házasságra készülők még most is gyakran falakba ütköznek, ha ökumenikus esküvőt szeretnének. A közös úrvacsorától továbbra is távol állunk, protestáns-katolikus párok nem részesülhetnek együtt a szentségből. Nem mindenhol egyértelmű, hogy egy ifjúsági órán bármilyen felekezetűeket szívesen látnak. Nem mindenki számára egyenrangúak a lelkészek, attól függően, hogy milyen egyházhoz tartoznak. Nem mindenki számára egyértelmű, hogy bármilyen templomban keresztelkedtünk meg, az ugyanúgy érvényes. És amíg ez így van, amíg az elszakadás a hétköznapokban is fájdalmas tapasztalatot jelent, addig van még mit tenni az ökumenéért. A pozitív példákat nem elvitatva, és a reformációra gondolva azért ezeket a problémákat sem söpörhetjük a szőnyeg alá. Ferenc pápa nyilvános bocsánatkérésre szólította fel az egyházakat az egymás ellen elkövetett bűnökért, de ha ezt elfogadjuk, akkor az lenne a cél, hogy lehetőleg új sebeket már ne ejtsünk egymáson.

Lehet, hogy naivság ezt gondolni, de bízom benne, hogy a reformáció 500. évében nem a csalódás, és a kiábrándultság fogja meghatározni a hétköznapi ökumenét, hanem egyre többen tudják majd azt mondani egymásnak, amit egy egyszeri katolikus plébános az evangélikus lelkésznek: „Akik Krisztust szeretik, azokat Krisztusért szeretem.”