Kötőszó

Két hete a vizes világbajnokság igézetében élünk. A szurkolók piros-fehér-zöld csíkokkal festik az arcukat, a tévénézők ámulva gyönyörködnek a sportágak szépségeiben, a szakemberek elemeznek – hadd szóljon most hozzá a teológus is. 

Fabiny Tamás evangélikus püspök 2017. július 30-án, a Kossuth Rádióban elhangzott jegyzetét közöljük.

Azzal a talán meglepő közléssel kezdem, hogy már az Ószövetségben is szó van úszásról. Ézsaiás könyvének 25. része azt a mozdulatot jeleníti meg, ahogy az úszó széttárja a karját (25,11). Az Újtestámentumban pedig a magam részéről Péter apostolt tekintem úszóbajnoknak. Mielőtt azonban ide eljutnék, hadd szóljak arról, hogy a vizes vb különböző versenyszámainak szerintem milyen lelki vonatkozásai vannak.

Kezdjük a vízilabdával. Mint minden csapatjáték, igazi tanulsággal szolgál. Valamennyi játékosnak megvan a maga posztja. Itt mindenki igyekszik a legtöbbet kiadni magából, ám közben tudnia kell, hogy a másik nélkül nem boldogul. Ha a csapattárs van jobb helyzetben, passzolni kell. Önzetlenül engedni kell, hogy ő lője a gólt. Legfőképpen pedig követni kell az edző – a Mester! – utasításait. Ha ő lecserél valakit, annak oka van. Időkérésnél mindenkinek különösen figyelnie kell rá. Jézus csapatjátékra hívta el tanítványait. Ahogy egykor a tizenkettő esetében, úgy ma is megkeresi kinek-kinek a maga posztját. Folyamatosan adja az utasításokat. Látja, hogy sokszor szabálytalankodunk, vagy éppen a nagy birkózásban minket nyomnak le a víz alá. Sokszor bizony mellélövünk. Vagy potyagólt kapunk. Ilyenkor az Edző azt mondja: nem szabad feladni, hanem küzdenünk kell tovább. A csapatért, a nagy ügyért, a győzelemért. Ez utóbbinak – Pál apostol szavával – nem hervadó, hanem hervadhatatlan koszorú a jutalma.

Nagyon megszerettem aztán a szinkronúszást. Itt sem egyedül vagyunk a medencében, hanem a társainkkal. Ha egy valaki ront, az egész csapat veszít. A szinkronúszók által bemutatott csodálatos összhang példa kell hogy legyen az egyház népének. Számomra ez a sportág is a hit küzdelmét és szépségét jelképezi. Az úszók alatt nincs talaj, ahonnan el tudnák magukat lökni, mégis csodálatos magasságba képesek emelkedni. Legszebb, amikor a versenyzők a társaikat emelik föl. Közben fogy a levegő, szinte már görcsbe rándulnak az izmok, ám ez is hozzátartozik ehhez a sporthoz. A hitélet szenvedéssel és próbatétellel jár együtt.  

A műugrás pedig a hit bátorságát jeleníti meg. Nem időzhetünk sokat a deszkán: eljön a pillanat, amikor el kell rugaszkodnunk. Gyakran előfordul, hogy hibázik az ember. Volt egy versenyző – talán Chiléből -, aki bizonytalansága miatt mindhárom próbálkozását elrontotta, s szerencsétlenkedve csobbant a vízben. Meglepve láttam, hogy itt is – akárcsak az életben – van páros gyakorlat. Itt aztán teljesnek kell lenni az összhangnak, a két ember egymásra van utalva. Láttam egy mexikói páros gyakorlatát. Együtt futottak neki. Elrugaszkodása után a hölgy nagyszerűen végezte csavarokat, ám a férfi valamitől megijedt, és kínjában egy talpast ugrott. Szerencsére újra próbálkozhattak. Kapcsolataink kudarcai után mi is kaphatunk még esélyt.

Végül az úszásról hadd szóljak. Ezúttal nem Hosszú Katinkáról vagy Cseh Laciról, hanem Jézus tanítványáról, Péterről. Ismereteim szerint ő az egyetlen, akinek úszásáról olvashatunk az Újszövetségben. János evangéliumának 21. fejezete szerint a tó partján a feltámadott Jézus jelenik meg a hajóban ülő tanítványoknak. Ők egész éjjel nem fogtak semmit, de amikor a Mester – mondjuk, hogy az edzőjük – utasítását követték, akkor már szakadozott a hálójuk. Örömükben mielőbb partra akartak érni, hogy Jézussal találkozzanak. Megragadták az evezőket, és a hajó orrát a part felé fordították. Péter azonban nem tudta kivárni ezt a manővert: belevetette magát a tengerbe, hogy úszva minél hamarabb célhoz érjen. Mert a hit küzdelmei között az jelenti a célt, hogy Jézushoz érünk. Az az igazi győzelem, ha vele találkozunk.

Fotó: Index.hu