Kötőszó

„Az evangélikusok mindig is nyitottak voltak az újra, a korszerűre” – mondja Prőhle Gergely, aki azonban több – az evangélikus egyházat érintő – kritikát is megfogalmaz. Egyházunk országos felügyelőjével a reformációi emlékév feladatairól, az evangélikus egyház gyengeségeiről és erősségeiről beszélgettünk.

Szöveg: Kézdi Beáta

„Bármennyire közhelyesen hangzik is, ne saját magunk ünneplésére készüljünk, bár néha az is fontos. A fesztiváljelleg a legkevésbé érdekes. Inkább a realitásokkal való szembenézésnek, az intézményes és a személyes önvizsgálatnak lehetne jó alkalma az ötszázadik évforduló” – válaszolt Prőhle Gergely arra a kérdésre, hogy mire figyeljenek leginkább az evangélikus hívek és az egyházban dolgozók a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára készülve.

És, hogy milyen önvizsgálatra gondol az országos felügyelő, az ebből a válaszából kiderül: „A reformáció kétségkívül sikertörténet, ugyanakkor egyházaink mai állapotát tekintve a siker már nehezen ismerhető fel. Az intézményi gazdagság és sokszínűség mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyháztagság drámai fogyatkozását. Egyházi környezetben is többen a korszellemmel, demográfiával és sok mással magyarázzák ezt a jelenséget, de most az lenne fontos, hogy felfogjuk a folyamat súlyosságát, és együtt, összefogva kitaláljuk, hogyan tudunk ez ellen tenni. Jó lenne, ha a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára készülve ezt senki sem tekintené ünneprontásnak, hanem mindenki örülni tudna a lelkesítő feladatnak.”

Prőhle Gergely a legfrissebb adatokról úgy fogalmazott: 

„Sajnos a gyülekezeti adatszolgáltatás – finoman szólva – egyenetlen. A népszámlálásból kiolvasható adatok szerint az utóbbi időszakban háromszáz településről fogytak el az evangélikusok. A lutheránus hívők országosan háromszázezresnek mondott lélekszáma pedig igazából – jó esetben – feleennyi.”

Mint elárulta: „Egy átlagos vasárnap körülbelül harmincezer evangélikus megy el templomba. Arra a jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, hogy míg a rendszerváltás óta intézményeink száma nőtt, a hívek száma egyre csökken.”

„Az intézményi lelkészek igyekezzenek a gyerekeket közelebb vinni a helyi gyülekezethez. A gyülekezeti vezetők pedig próbálják meg tudatosítani a híveikben: még ha országos fenntartású is az intézmény, amely a közelükben van, attól az még ugyanúgy az övék. A hálózatosságnak jobban kell érvényesülnie ahhoz, hogy egy ilyen viszonylag kis szervezet, mint a mi egyházunk, életképes maradjon. Mert ha nem fordítunk a tendencián, akkor 2050-re már csak nagyítóval lehet majd evangélikust találni az országban. Mindannyiunknak – teológusoknak, lelkészeknek, világi tisztségviselőknek, híveknek – szembe kell néznünk ezzel, és megoldást kell találnunk” – válaszolt arra a kérdésre a felügyelő, hogy: mégis mit lehet tenni a gyakorlatban?

Arról pedig, hogy miből meríthetünk a negatívumok ellenére erőt, így beszélt: „Mindenekelőtt a Szentírásból kell erőt merítenünk! Ne feledjük, hogy Luthernek mennyire fontos volt például Pál apostol, aki a leglehetetlenebb helyzetekben is tudott jól dönteni, felelősen viselkedni, s még a római börtönből is tudott bátorító leveleket írni különböző gyülekezeteknek. Ez olyan biblikus és egyháztörténeti bátorítás, amelynél aligha kell több. Másrészt emlékeztetnünk kell magunkat, hogy soha nem az anyagiak húztak ki minket a csávából, nem a több intézmény vagy a több anyagi támogatás. Egyháztörténeti tény, hogy az evangélikusok mindig is nyitottak voltak az újra, a korszerűre. Ez tette az iskoláinkat is oly sikeressé. Sajátos módon a kicsinységünk, a kapcsolati hálók áttekinthetősége is lehet érték. Éppen ezt kellene jobban kihasználnunk, mert ennél azért már nem kellene kisebbnek lennünk. Egy kisebb közösségben, amelyben ráadásul annyi kiváló képességű ember él, mint a mienkben, mindenkinek nagyobb a másik iránti felelőssége is, ez pedig ebben az esetben nem teher, hanem az öröm forrása is. Egyébként pedig nem a jubileumi évre kell igazából erőt összpontosítani, hanem úgy kellene dolgoznunk idén is, jövőre is, mint akik azt szeretnék, hogy évszázadok múlva is legyenek lutheránusok Magyarországon”.

Végezetül pedig egy, az éves jelentésében elhangzott konkrét, a menekültkérdés egyházi megközelítésére tett javaslatáról is beszámolt az országos felügyelő: „Azt gondolom, hogy a legkeresztényibb, legszeretetteljesebb hozzáállás mellett sem lehet szőnyeg alá söpörni bizonyos civilizációs különbségeket, és védekezni kell a tömeges bevándorlással szemben. Ugyanakkor egyetlen evangélikus, keresztény ember sem lehet vak mindazokkal a borzalmakkal kapcsolatban, amelyek Szíriában történnek. Függetlenül attól, hogy nem szeretnénk, hogy Magyarországon egy nagy muzulmán közösség alakuljon, ettől még a mi felelősségünk egy jottányit sem csökken az ügyben, hogy a szenvedő emberekkel mi történik a hazájukban. Ezért kell komolyan vennünk azt, hogy – miként mostanság gyakran halljuk – nem a problémát kell importálni, hanem a megoldást exportálni. Próbáljunk meg tehát az ország, a kontinens határain túlra nézni. A bajor testvéregyházzal azon dolgozunk, hogy a térségben, a Szíriával határos – a menekülteket azonos kultúrkörbe befogadó – országokban tudjuk segíteni. Még akkor is, ha a szűkebb környezetünkben is sok rászorulót látunk. Őszintén remélem, hogy a testvérek meg fogják érteni e segítségnyújtás értelmét és lelki tartalmát.”