„Miért kellett ezt?” – kérdezi elszorult torokkal egy idős asszony, miután elmeséli, hogy az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz alkalmával több tucat ártatlan ember lelte halálát. Volt, hogy véletlenül arra járó kismamát lőttek hátba, vagy munkást, aki hóna alatt vitt haza két vekni kenyeret. Kedden mutatták be a Nincs kegyelem című mozifilmet, mely a salgótarjáni sortűz hátterét mutatja be egy dokumentumfilmbe ágyazott játékfilmként, vagy épp fordítva – nehéz lenne eldönteni. Bár alapos, és nagyon fontos történelmi tényre világít rá a munka, a néző az első egy órában csak kapkodja a fejét, miközben próbálja megtalálni a még élő szemtanúk megszólalásai, az eleinte teljesen értelmezhetetlen, oda nem illő archív felvételek és a játékfilmes történetmesélés közötti összefüggéseket.
Szerző: Kézdi Beáta
Matúz Gábor 100 perces alkotása rendkívüli alapossággal járja körbe a Salgótarjánban történteket. A megszólaló történészek különböző vetületeit mutatják meg annak is, hogyan állt a nyugat vagy az USA az ’56-os forradalomhoz. Elhangzik az is, hogy több kommunista, baloldali korrekciós kísérletként értékelte a szabadságharcot. A sortűz fogalmát is tisztázzák, és azt is, miért volt teljesen szabálytalan és kegyetlen, ami 1956. december 8-án délelőtt a nógrádi megyeszékhely központjában történt. Nem marad kimondatlanul, hogy pufajkások és szovjet katonák perceken keresztül (a visszaemlékező tanúk szerint 7–10 percig is), válogatás nélkül lőtték az előző éjszaka elhurcolt munkások kiszabadítására összegyűlt fegyvertelen tömeget, az egyszerű járókelőt, akár gyerekeket is Salgótarján közepén.
„1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és szabad nemzetek krónikáiban, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, bármekkora áldozatot követelne. Az amerikaiak soha nem fogják – egyetlen fórumon, egyetlen szerződés nyilatkozatában, sem szóval, sem gondolatainkkal – elismerni a szovjet uralmat Magyarországon. Magyarország nem érzelmi vagy politikai alapon követeli a függetlenséget és a szabadságot. Ez a követelés mélyen gyökerezik történelmében, kultúrájában, törvényeiben. Bármilyen bábkormányt tartanak fenn, nem hisszük, hogy ezt a követelést feladnák.”/John F. Kennedy 1960. október 23./
A szabadságharc utáni megtorlások időszakának ez volt a legvéresebb helyszíne. A halálos áldozatok számát 47–131 közé teszik – a legfiatalabb csupán tízéves volt –, és még rengetegen megsebesültek. A városi kórház kórtermei mellett a folyósok is tele lettek sérültekkel, a halottakat a kórház udvarára gyűjtötték.
Fotók: Közép-európai Média Intézet / Komka Péter, Tóth Milán
A brutális történelmi tény filmes feldolgozása minden részletre kiterjedő, több szemtanút is sikerült megszólaltatni, általuk még közelebb kerül hozzánk a december 8-i események embertelensége. Szinte nincs olyan megszólaló, akinek ne lettek volna ismerősei a halottak között, ne beszélne még most is elszorult torokkal az embertelen mészárlásról. A fekete háttér előtt beszélő túlélők, történészek mondanivalója olykor képekben is megelevenedik. A dokumentáció mellett kapunk egy játékfilmet is, azaz inkább életképeket, melyek eleinte szinte gyengítik az elhangzottakat, végül csak összeállnak kerek egésszé. Olykor mégis azt gondoljuk, talán érdemes lett volna külön filmet szentelni ezeknek a részeknek, vagy legalább ritkítani őket – hiszen a már amúgy is fajsúlyos kordokumentum-szerű megszólalások mellett túlzásnak érezhetjük ezeket.
Mindezt persze azért nehéz kijelenteni, mert az ország legjobb színészei a szereplők, játszik a filmben: Törőcsik Mari, Kubik Anna, Ráckevei Anna, Györgyi Anna, Gáspár Tibor.
A játékfilmes rész Györgyi Anna – akit talán még sosem láthattunk ilyen kegyetlen szerepben – jelenetétől kezd felerősödni. Györgyi, mint rendőrtiszt vallat egy fiatal anyukát, akihez szinte már meglepően kedves, engedi a pelenkacserét a tiszti irodában, majd hangnemet vált, faggat, és egyre inkább elégedetlen a válaszokkal, majd a gyermekéért kiáltó, véresre vert anya elé tartja a saját, a forradalom alatt meghalt gyermekének a képét. Megmagyarázva ezzel, ő miért is vesz részt a szabadságharc utáni megtorlásban.
Az egész alkotást egy-egy fajsúlyos idézet keretezi (Korbuly Péter és Kútvölgyi Erzsébet narrálásával). John F. Kennedy és Albert Camus gondolatai az 1956-os szabadságharc fontosságát, és a nem felejtést hangsúlyozzák, kitágítva az ’56-os forradalom perspektíváját.
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” /Albert Camus 1957/
Matúz Gábor filmje nem hibátlan alkotás, komoly utómunkát, átalakítást igényelne, mert zavaró olykor a személyes megszólalások utáni életképes etűd, de az utolsó harminc perc filmes része, mely a korábban elhangzottakat tárja elénk egészen hatásos és szívszorító. A moziból csak összerándult gyomorral lehet kijönni, bízva abban, hogy bár a sortűz elkövetői nem kegyelmeztek, számunkra még lehet kegyelem, és sohasem ismétlődik meg hasonló ebben az országban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
