Kötőszó

Többen kérdeztétek, mit gondolunk az HBO új sorozatáról, mert Az ifjú pápa megosztja a nézőket. Egyesek szerint zseniális, mások szerint keresztényellenes, egyenesen antikrisztusi, megint mások szerint csupán egy reményvesztett ember Istenkereséséről szól. Az első négy rész után szerintem leginkább egy jól felépített gondolatkísérlet arra, milyen lenne az egyház, hogyha a róla szóló legsötétebb előítéleteknek megfelelően működne.

Szerző: Laborczi DóraA valóságos Ferenc pápához képest – akinek karakteréhez tartozik a nyilvánosság, a szeretet gesztusainak nyilvános gyakorlása – ez a pápa az árnyékból beszél, nem fedi fel magát a nyilvánosság előtt, és nem pazarol energiát utazásra, és arra sem – vagy csak a legszükségesebb mértékben – hogy a hívekkel találkozzon. Nem szolgál, hanem a szó legszorosabb értelmében hatalmat gyakorol, és ezt szemmel láthatóan nagyon élvezi. Otthona a Vatikán, ahol a bíborosok és eminenciás urak társaságában, az egyházi House of Cards játszmái során végképp magára marad. Kiszámíthatatlanságával, mások előtt eddig ismeretlen nagy tervének belengetésével tudatosan építi is ezt a magányt. Spencer bíboros (James Cromwell), egykori támogatója, lelki atyja és egyben a mindenki által esélyesnek hitt pápa is magára hagyja, konspirációt sejtve tanítványa pápává választása miatt. Mégis ő az egyetlen, aki átlát rajta és a legpontosabb jellemzést adja a titokzatoskodó, hitetlenségét a gyóntatójának viccből (?) megpendítő ifjú pápának, aki már első beszédével félelmet és értetlenséget támaszt a hívek körében és az egyház halálának vízióját a Vatikánban.

A távoli, félelmetes, kiszámíthatatlan és megfejthetetlen, de legfőképpen büntető Isten, akit ez a pápa szolgál és közvetít, egyszerű pszichoanalízissel felfejthető: Lenny Belardót (Jude Law) nyolcéves korában a szülei tették le egy katolikus árvaház előtt, ahol Mary nővér (Diane Keaton) lesz anyja helyett anyjává. Az új pápa első intézkedése, hogy őt maga mellett tudja – helikopterrel küldet érte – és személyi asszisztensévé választja. Mary nővér meg is felel a hű anya szerepének: amikor már mindenki a fejét fogja az új pápa intézkedései (vagy épp az intézkedés elmaradása) miatt, ő akkor is arról beszél, hogy Lenny egy szent, ő még látja rajta Krisztus arcát. Sok jóval nem kecsegtet az sem, hogy a „kis Lenny” már pápaként egyszer csak ettől a nőtől is azt kéri: mostantól szólítsa Őszentségének.

De XIII. Pius pápának már névválasztása is lehengerlő (XI. Pius nagy embernek tartotta Mussolinit), nem csak első beszéde. Ezek mind azt jelzik, hogy itt aztán nem lesz lacafaca, megtérsz vagy meghalsz, nincsenek emberséget, felebaráti szeretetet hangsúlyozó lózungok, mert mindenki kizárólag (ezt bele is ordítja a tömegbe) Isten előtt van és neki felel.

400 évvel ezelőtti egyházkép ez – vetik a szemére bíboros társai később, mire az ifjú pápa azzal érvel, hogy nézzék meg, 400 éve milyen dicső volt az egyház, nem ez a felhígult, megengedő lagymatagság, mint ma.

Ismerős szólamok ezek, igaz?

Az Ifjú pápa című sorozat egy hátborzongató vízió arról, milyen lenne az egyház, hogyha nem a szélsőségesnek tartott Ferenc, hanem egy másik szélsőség, egy rejtőzködő, félelmet keltő, kiszámíthatatlan, önhitt, megosztó ember állna a világ egymilliárd katolikusának élén. Nem nehéz kitalálni: a beteg, szorongó egyházvezető a beteg, szorongó embereket vonzza. A rejtőzködő, falat emelő és füstfelhőben tetszelgő (egyébként tényleg láncdohányos) egyházvezetőnek magányos, elszigetelt hívei lesznek. Ez a pápa nem tereli a nyájat, hanem manipulálja. Terve van, de mondanivalója nincs. Nem lát túl saját – egyébként lenyűgözően látványos – határain. Ezért marad magára, ezért lesz hitelvesztett az egyháza. Az ilyen pápa csak a kiválasztottaknak szór kegyelem-morzsákat, a többieknek nem oszt lapot.

Mindemellett az egyház, mint intézmény teljesen emberi oldala is megmutatkozik, az egyik pap kis szobájában a plüssállatok közé rejtett gines üvegben, a kosárlabdázó Mary nővérben, vagy Esther, a svájci gárdista feleségének bűntelenségre törekvő, teljesen esélytelen küzdelmében.

Ami hiányzik, az a teológiai látás, ami a valóságban mégis megkerülhetetlenül része az egyháznak, bármily sötét is olykor. Ennek a pápának nincs teológiai víziója. Félelmetes, kizárólagos, gyerekes Istenképe van helyette. A liturgika és a drámai elemeket felvonultató homiletika, a művészettörténet és a filozófia bizonyára a kedvenc órái lehettek a papneveldében, de nagyon úgy tűnik, hogy a rendszeres teológia órákon nem figyelt oda. Az az Istenkép, amit ő sugall, ugyanis valóban a keresztényüldözésekkel egyidős, és ezt már (mint a sorozatból ki is derül) a vatikáni konzervatívok sem tartják jó iránynak az egyház jövőjét tekintve.

A klasszikus egyházi csatározások is megjelennek egyébként a sorozatban: a konzervatív-progresszív, a nevetségesen buta, mégis misztikus népi és a nevetségesen rideg értelmiségi szembenállása. De minden kategória fölött áll a pápa láthatóan nagyon kitalált karaktere: ő valahogy egyik kategóriába sem illik, és ezért komoly fejtörést okoz Voiello bíborosnak ( Silvio Orlando), aki eddig igazán mozgatta a szálakat a Vatikánban. És – mint a valóságban – természetesen megjelenik az egyházpolitikai manipuláció, a sajtó szerepe, az egyház válsága és mindaz, ami valóban jellemzi az egyházat, persze sosem ennyire lesarkítottan.

Mi közben szurkolunk, hogy Őszentsége találjon rá a kegyelmes Istenre, melynek közelségét az elmúlt pár száz évben – elsősorban Luther tanításainak köszönhetően – minden egyház megérezhette már. Mivel a kegyelmes Isten elvesztése éppen ezt a nyomasztó, sötét, ellentmondásos és megosztó egyház vízióját teremti, amit az ifjú pápa első négy részben láthattunk, és amit nyomokban magunk is megtapasztalhatunk minden egyház (és minden földi intézmény) háza táján is.

Ez egy izgalmas krimi, tényleg egy vatikáni House of Cards. De ennél többet nem érdemes látni a sorozatban. Az ifjú pápát övező reakciók és a sorozat nézettsége viszont azt mutatja, hogy az embereket érdekli az egyház, és ez talán alkalmat ad arra is, hogy elkezdjünk arról beszélni, milyen valójában.