Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Asszimiláció vagy integráció – Tisztázzuk a fogalmakat

Sokfelé vitatkoznak a csador vagy újabban a burkini viselése miatt. Sok a félreértés és inkább a feladatainkra kellene összpontosítanunk.

Szerző: Laborczi Pál

Először is: a túlfűtött politikai korrektség minden értékrendtől egyenlő távolságot jelent, de ez a hozzáállás valójában a nihilizmusra hajaz, azután csodálkozunk, hogy a migránsok zöme nem akar integrálódni. A muszlim érzékenységre hivatkozva a kereszteket akarjuk eltüntetni, a karácsony szavunkat lecserélni és mi írjuk elő lányaink öltözködését. Integrációt óhajtunk és mi alkalmazkodunk? Mi más lenne ez, mint (Nyugat-)Európa iszlamizációjának kezdete? Vagy pedig korrekt válaszként a keresztet és a csadort is betiltjuk? Agyrém.

A másik véglet szerint „aki itt él, beszéljen franciául, egyen francia ételeket, és éljen francia módon”, hirdeti a francia szélsőjobb. Hazai változat: „Magyarország a magyaroké!” – Lényegét tekintve minden szélsőjobb párt ilyesmit hangoztat. Ilyeneket hallva mindig eszembe jutnak a határokon kívül reked magyarok, oroszok, szerbek, bosnyákok (a sor hosszan folytatható), bármilyen más nyelvű, kultúrájú elnyomott, lenézett kisebbség. Egyneműsítő és gőgös álláspont. (Ilyesfajta gőg miatt százával pusztulnak is a nyelvek: vend, ruszin, breton, gascogne...) Abból kell kiindulnunk, hogy hiába jelenti ki bárki is, hogy a multikulturalizmus megbukott, a kisebbségek és a párhuzamos társadalmak léte Európában tény, lásd a baszkokat, katalánokat, magyarokat stb., és újabban az ún. „no-go” zónákat. A szórvány magyarság asszimilálódhat, de ezek a zónák fölszámolhatatlanok, hacsak valamelyik őrült tűzparancsot nem ad a fegyveres testületeknek. Szívből remélem, hogy nem süllyedünk idáig.

Tisztázzunk két összekevert fogalmat! Aki integrációról beszél, valójában az asszimilációra gondol. Azaz a „bozgor” (románul: hazátlan) húzzon el, vagy váljék románná, a muszlim is húzzon el vagy vágja le a szakállát, csak vasárnap imádkozzék, egyék disznóhúst és igyék bort, mindkettő finom, egyébként pedig még senki nem halt bele. Aztán ki-ki vérmérséklete szerint keserűen megállapítja, vagy süvölti, hogy nem akarnak „integrálódni”, holott ez az elvárás maga a színtiszta asszimiláció.

Mi alapján követeli bárki is bárkitől, hogy adja föl identitását? Illetve aki ilyenekben gondolkodik, az semmit sem tud az emberi lélekről. A szülőföldjét akármilyen okból elhagyni kényszerült ember természetes módon kapaszkodik abba, amibe tud: a nyelvébe, szokásaiba, vallásába, rokonaiba stb. Mi is hogy megörülünk, ha messze földön magyar szót hallunk. – Magyarán a migránsok esetében a szegregált közösségek létrejötte törvényszerű, sőt, minél többen jönnek, annál inkább az.

Ezzel szemben az integráció az, amikor egy normális állam fölismeri, hogy jelentős kisebbség ügyét kell rendeznie, és akkor abból indul ki, hogy a kisebbség tagjai az állam területén élnek, itt születtek, tanultak stb. Mintha azt mondaná, hogy ha békében, a gyökereiteket megtartva szeretnétek élni, akkor alapvető normákat be kell tartanotok, különben lesújt az igazságszolgáltatás vagy akár az alkotmányos – természetesen, ha az adott alkotmány nem ismeri el a kisebbségek létét, akkor azonnal módosítani kell, mert annak a vitának semmi értelme, hogy ki őshonos egy adott területen, vagy ki volt ott előbb. Az „itt és most ez van”elvből kell kiindulnunk – rend őre, egyébként nyugodtan beszéljetek, tanuljatok, érvényesüljetek anyanyelveteken, a keresztyének és nem keresztyének nyugodtan karácsonyozzanak, viseljenek keresztet, a muszlimok esetében a nők akár burkinit is hordhatnak, és a muszlim gyerekek a menzán halal ebédet is választhatnak stb., de szigorúan tilos bárkit a ruházata, anyanyelvének használata, népének vagy vallásának szokásai, szimbólumai miatt szóval és cselekedettel bántani, megalázni, fenyegetni, bárkiben rémületet kelteni, s pláne elkergetni, hatóságilag zaklatni (lásd: székely zászló) stb.

Hogy ezeken fölül mi tartozik az alapvető normákba, nos, azt kell az említett civil társadalom keretében kőkemény kisebbség-többség-ateista-keresztyén-muszlim-stb. párbeszéd során tisztázni. Ha egy ilyen együttélési minimumban nem tudunk rövid időn belül megegyezni, nagy baj lesz. Első lépésként az uszító, erőszakra fölszólító, az iszlám társadalomszerveződés felsőbbrendűségéről beszélő imámokat egyszerűen az alkotmányos rend elleni izgatásért ki kell penderíteni Európából.

Svájcban ismeretlen fogalom az államnyelv. Tőlük tanulva valamiféle valóságos és virtuális „kantonok” szövetségét lenne célszerű kidolgoznunk. Ennek első lépése, hogy a legradikálisabbakkal is meg kell értetnünk: az állam nem egyenlő a nemzettel, az állam határa nem egyenlő a nyelvhatárral, a sokszínű kultúra mindenkit gazdagít, ezért annak megőrzése kötelező még akkor is, ha sokakban sötét indulatok lobognak valamely kisebbség miatt és ellen, és jobb egy békés szomszéd, akár egy békés szomszéd autonóm tartomány vagy urambocsá! egy békés szomszéd állam, mint egy háborgó, robbantgató, magát elnyomottnak érző kisebbségi közösség. Jelenlegi legjobb példa a kurdok helyzete.

Ebből a szempontból mérhetetlenül tragikus, hogy az I. világháború után az akkori nagyhatalmak íróasztal mellett húzkodták a térképen a határokat, fütyülve a valós etnikai, nyelvi, kulturális, vallási határvonalakra. Csak néhány példa: Trianon, a kurdok vagy az arab félsziget (Arábia) felosztása. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy nem szándékosan vetették el a későbbi konfliktusok csíráit egy egész sor mesterséges állam és államhatár létrehozásával. Mindenféle fegyveres „balhé” vagy akár háború mindenkor busás haszonnal jár bizonyos üzleti körök számára. Nem véletlenül mondja Brecht művében Kurázsi mama: „Ez a háború! Szép kereseti forrás!" Pedig ő még nem is fegyverrel üzletelt...

Az eddigiekből egyenesen következik, hogy a keresztyének, különösen a vezetőik, ill. a magukat keresztyénnek valló politikusok feladata messze nem csak a szeretetről, irgalmasságról, befogadásról stb. beszélni és ezek szerint cselekedni, hanem a keresztyén lelkiismeret részeként szigorú és következetes harcot kell folytatni a világi állam megőrzéséért, amelyben szilárd jogok garantálják a lelkiismereti és vallásszabadságot, az emberi méltóságot stb. – ha tetszik, a klasszikus liberális értékeket –, a másik oldalról pedig ellent kell állnunk az örök morális kísértésnek – mi tudjuk és mondjuk meg, hogy mi jó az országnak, mi a szép és az igaz, ki a jó hazafi stb. –, hogy „a trón és az oltár szövetsége” akár az európai történelem ismétlődéseként, akár bármekkora muszlim nyomásra bekövetkezhessék.

Keresztyénként nem csak ki kell mondanunk, hogy a vallásállam és/vagy bármilyen törvényvallás történelmi zsákutca, hanem tudatosan ki kell állnunk a laikus állam megőrzéséért, mi több, javításáért, mert a más vallású, vagy akár egy ateista Isten gyermekeként csakis ilyen államban élhet szabadon, lelkiismerete szerint. Velünk együtt...

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr911769679

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása