Nem a mi tisztünk megbocsátani annak, aki nem ellenünk vétett. Nem veheti meg senki a megbocsátást olimpiai aranyakkal, nagyemberséggel. Legfeljebb a félrenézést. A Kiss László-történetben talán ez a legfájóbb. Fájó, mert egy félrenézésre, hazugságra épült nagyszerű karrier omlott a porba. Pedig másutt akár ragyoghatna is. És fájó, mert politikai rendszerek jöttek-mentek, kormányok, kormányfők, kormánypártok változtak. Ami maradt: a félrenézés technikája, a nagyemberség bűnelfedő ereje, a vétkesek közt cinkos hallgatás.

Szerző: Zászkaliczky Zsuzsanna
Ismerek egy asszonyt. Évtizedekkel ezelőtt, még kamaszlány volt, egy férfi a kora esti utcán megtámadta. Amikor a kést érezte a torkán, és minden erő kiszaladt a lábából, és már majdnem megtörtént, a férfi futni hagyta. Nem kedvességből, vagy mert megesett rajta a szíve. Csupán elhagyta a férfierő. Persze, megeskette, hogy senkinek nem fog beszámolni a történtekről. A lány szorongását talán enyhítette, hogy maga mellett tudhatta a szüleit. Hogy volt bátorsága feljelentést tenni. Hogy nem keveredett a titkolózás és a szégyen évekig, évtizedekig tartó spiráljába. Nagy szerencséje, hogy szexuális erőszak végül nem történt, ám amit átélt, megalázó, beteges, rémes és erőszakos volt. Az élmény mocsárszagú búvópatakként ma is ott van az életében. Volt, hogy a boldog szerelem épp feledtette vele. Vagy épp többet gondolt a jövőre, mint a múltra. Már-már azt hitte, végleg túl van rajta, amikor egy kiszolgáltatott helyzetben - a szülőasztalon - újra feltört benne a megalázottság érzése. Mert ennek ilyen a természete.

Ha jogilag el is évül, ha a tettes leüli a megítélt büntetést, ha jóvátételt fizet, ha, ha és ha – a sértett egy életen át hordozza magán vagy magában a bélyeget.

Magyarországon minden harmadik nőt bántalmaztak már, minden ötödiket rendszeresen veri a partnere és minden tizedik ellen szexuális erőszakot is elkövettek. És nehogy azt higgyük, hogy a sötét utcán történnek ezek a szörnyűségek. A megalázó tettek több mint felét – szerte a világon – családtagok, rokonok, a baráti kör tagjai követik el. Elgondolkodtató, hogy egy magyarországi vizsgálatban a megkérdezettek 88%-a véli úgy, hogy teljes mértékben családi belügy, ha egy férj vagy feleség sértő, megalázó dolgokat mond házastársának. A bántalmazás azonban ritkán „áll meg” a megalázásnál, gyakran összefonódik egyéb erőszakfajtákkal. Ezek 97%-át férfiak követik el.

Ezért élnek köztünk ezrével olyanok, akik nem akarnak, vagy nem mernek az őket ért agresszióról beszámolni, nincs bátorságuk segítséget kérni, áldozat-létük újabb és újabb áldozat-helyzetet szül. Hiszen valamilyen tekintély, erő vagy függőség „természetessé” teszi, hogy a másik uralkodhat, hogy bármit megtehet.

Egy ötvenöt évvel ezelőtt történt eset tartja az úszósportot az érdeklődés középpontjában. Minden tudható részletet számos helyen és stílusban publikáltak már. Az uszodák belvilágáról, az edzésformák brutalitásáról kevés ismeretem van. Hogy miért „tudta ezt a sztorit mindenki” az úszósportban, és miért nem ismerte senki azon kívül? Hogy miért nem olvasható az edző életrajzi könyvében? Hogy ki falazott, amikor gyerekeket, gyereklányokat bíztak rá egy ekkora bukás után? Hogy az úszógyerekek szüleit mivel vették meg? Hogy lehet-e élni és hogyan egy ilyen bűntett árnyában? Hogy mi a bűnhődés: a bűntudat vagy a lebukástól való rettegés? Talán ezekre a kérdésekre is kapunk egyszer választ.

Távolodjunk el kicsit a konkrét esettől! Döbbenetes volt az elmúlt napokban a – felbukkant (vagy jól időzítve előrántott) – ügy recepciója: a szörnyülködésnek, a sárdobálásnak, a mentegetésnek, a mosdatásnak minden szintjével lehetett a médiában találkozni.

1. A macsók: bagatellizálnak, az áldozatot hibáztatják, védik a „férfimundér becsületét”. Álláspontjuk szerint a lányok ilyenek (főleg az uszodákban, tömegével fogyasztják a fiúkat). Vagy nem is történt talán meg, csak valami koholmány volt a vád. Amúgy is, ezernyi hasonló játszódott le.

2. A nacionalisták: hiszen jóvátette! Hogy dagadt a mellünk, amikor Egérke becsapott a célba, amikor ott állt az a kicsi lány a férfivállú keletnémet úszónők mellett a dobogón! Végre megint jó volt magyarnak lenni, bizonyítani, hogy Trianon után, a vesztes ’56 után, a magyar foci alkonya után is vagyunk valakik!

3. A sportőrültek: tíz olimpiai arany van a mérleg másik serpenyőjében. Bizonyított! Leülve a kiszabott büntetést visszatért oda, amihez leginkább értett, és halmozta a magyar sportsikereket!

4. A humanisták: kapott még egy esélyt. Mindenkinek jár még egy esély, nem?

Számos átfedéssel – a fogadott és fogadatlan prókátorok – nagyon sokan vannak. A macsóktól azt kérdezem, elolvasták-e az ítélet nyilvánossá lett szövegét úgy, hogy a lányuk vagy az anyjuk nevével helyettesítették Zsuzsannáét? Végig gondolták-e, mit mondanak azzal, hogy az áldozat a hibás? Javaslom, nézzenek utána a this doesn’t mean yes (ez nem jelent igent) kampánynak. Ugyanis, ha nem mondta volna még nekik senki, amíg egy nő nemet mond, addig az nemet jelent. Bármit mondott vagy csinált előtte. Nem. Értik, ugye?

A nacionalistáknak azt javaslom, gondolkodjanak azon, hány és hány nagy emberünk bújtatta bűneit a „nagyemberség” mögé. Nem jelent automatikus bűnbocsánatot, és nem ment fel a hosszú távú következmények alól, ha valaki nagy emberként követ el kisebb-nagyobb bűnöket. Veri a feleségét, de jó regényeket ír? Abortuszra kényszerítette a párját, de kiváló színész? Gyerekeket molesztált, de hihetetlenül kreatív tanár? Netán jelentéseket írt, de olyan cuki polgármester lett? „Na és?” „Ők is emberek!” De milyen ember az, aki a nagyobb felelősség elől éppen a nagyembersége mögé bújik?

A sportőrülteknek jelzem, hogy nincs másik serpenyő, mert egy nő ellen csoportosan elkövetett szexuális erőszak és ezernyi aranyérem nem mérhető ugyanazon a mérlegen. Más ugyanis a mértékegység. A bűnt nem a lelátók népe ellen, hanem egy bizonyos úszólány ellen követték el. A sportőrültek erkölcsi állapotáról elég rossz bizonyítványt állít ki, hogy képtelenek még megkísérelni is a másik szemével látni.

A humanistákat csak arra figyelmeztetem, hogy bár mindenkinek jár második esély, a – pszichológusok szerint – a nők és gyerekek ellen elkövetett erőszak nem a szexről szól, hanem a hatalommal való visszaélésről. A sértettek lelki sérülései sosem gyógyulnak meg, a hallgatás, a titkolózás, a megfélemlítettség tovább súlyosbítja a helyzetet. Az elkövetők viszont az erőfölényt, a hatalmi helyzetet használják ki. És ezért nem bocsáthatók vissza abba a közegbe, de még hasonlóba sem, ahol a bűnt elkövették. Ugye, senki nem gondolja komolyan, hogy egy pedofil tanár folytassa a munkáját az iskolában? (A balos humanisták vajon adnának-e még egy esélyt a regnáló miniszterelnöknek? A jobbosok pedig miért nem adtak Gyurcsánynak?) Ugye? Jár második esély: másutt.

Jézus azt mondja a gutaütöttnek, miután meggyógyította, hogy „menj el, megbocsáttattak a te bűneid”. Másnak azt mondja, „menj el, és többé ne vétkezz!” Jézus megbocsáthat annak, aki hozzáfordul, és az Ő feloldozásával élete 180 fokos fordulatot vesz: Mária Magdolnának, Péternek, a házasságtörő asszonynak, akár – váratlan, katartikus találkozásban – Pál apostolnak. De ne tévesszük el a szerepünket! Hogy van bárkinek bátorsága megítélni, ami történt? Hogy jön bárki ahhoz, hogy magabiztosan kijelentse: leülte, bizonyított, megbocsátunk? Nem a mi tisztünk megbocsátani annak, aki nem ellenünk vétett!

Nem veheti meg senki a megbocsátást olimpiai aranyakkal, nagyemberséggel. Legfeljebb a félrenézést. És ebben a szomorú történetben talán ez a legfájóbb. Fájó, mert egy félrenézésre, hazugságra épült nagyszerű karrier omlott a porba. Pedig másutt akár ragyoghatna is. És fájó, mert politikai rendszerek jöttek-mentek, kormányok, kormányfők, kormánypártok változtak. Ami maradt: a félrenézés technikája, a nagyemberség bűnelfedő ereje, a vétkesek közt cinkos hallgatás.