Kötőszó

Az elmúlt hetekben se szeri, se száma nem volt a családról, nőkről szóló konferenciáknak, a nőnap erre a keresztény-konzervatív intézmények számára is adott apropót. Feltűnő, hogy a családról és nőkről szóló rendezvények sorában fehér hollónak számítanak azok, ahol a szervezők tesznek azért, hogy  a feltételezett célcsoport tagjait is motiválják a részvételre, hogy eljussanak a rendezvényekre és hozzászóljanak ezekhez a kérdésekhez. Ennek egyik feltétele lenne például a gyermekmegőrző biztosítása a helyszínen, vagy netán olyan női előadók szerepeltetése, akik valamennyire képesek pragmatikusan szemlélni és láttatni a gyermekvállalással kapcsolatos örömöket - és a kihívásokat is. Jó lenne, ha a „semmit rólunk nélkülünk” elv működni tudna a kisgyerekes nők esetében is. 

Szerző: Laborczi Dóra | Forrás: Kettős Mérce

A Brankovics Alapítvány múlt szerdai Kereszténydemokrata családpolitika című konferenciáján például kilenc előadóból kettő volt nő (egyikük a 75 éves Bagdy Emőke), és az ötvenes férfi előadók már üde színfoltnak számítottak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne mondtak volna használható és megfontolandó szempontokat a családról szóló szélesebb társadalmi párbeszédet illetően – kérdés persze, hogy mennyire tekinthető szélesebb társadalmi rétegnek mindaz, amit a KDNP képvisel, még akkor is, ha szeretjük felhangosítani mondandójukat.

A konferencián elhangzott előadások alapján megkísérlem felvázolni, melyek azok a törekvések és állítások, amelyek párbeszédkészek, teológiai alapokat tekintve is elfogadhatóak, és melyek azok, amelyek problematikusak.

Önállóság, felelősség, döntésképesség és szabadság mint konzervatív nevelési alapelv

A valóban merész állítások és párhuzamok mellett ugyanis elhangoztak értékes gondolatok, amelyek a „másik oldal” felé nyitásként is értelmezhetőek.

Persze rémes, hogy oldalakról kell beszélnünk akkor is, amikor gyermekvállalásról, szülésről és családokról van szó. És persze a nyitás megvalósulásához az is kellene, hogy a másik oldal se csak azt keresse, ami elválaszt. 

Kulcsmondatok hangoztak el például Dr. Gloviczki Zoltán, a PPKE docensének Család és gyermekbarát felsőoktatás című előadásában. Három szót emelt ki: önállóság, felelősség, döntésképesség, majd megjegyezte: „féltem odaírni, hogy szabadság, mert ebben a közegben ez sokak számára ijesztően liberálisnak hat és úgy tűnhet, hogy ellentétesek konzervatív családnevelési modellel. Hát nem. Száz évvel ezelőtt ezek a konzervatív családok nevelési alapelvei voltak”. Példaként Jacque Maritain-t, a 20. század egyik legmeghatározóbb katolikus filozófusát említette, aki fontos szerepe volt az emberi jogok egyetemes nyilatkozata megfogalmazásában.   

Farkas Péter (a Család- Ifjúság- és Népesedéspolitikai Intézettől) pedig azt jegyezte meg: fontos lenne a családok támogatása a keresztény szemléletnek megfelelően, ezért ő „lándzsát törne” a szociális bérlakás-program kidolgozása és megvalósítása mellett, ám ezt sajnos jelenleg „a legkomolyabb kormányzati tényező nem támogatja”. A szociális bérlakások ügye mint szegény családokat támogató rendszer valóban keresztényi gondolat.

Egyet érthetünk Benda Józseffel és Bagdy Emőkével abban, hogy az újszülött első életévének tapasztalatai nagyban meghatározzák azt, hogy később bizalomra és szeretetre, önálló családi életre alkalmas ember legyen belőle.

És abban is, hogy mindennek ismeretében a 70-es évek úgynevezett „hetes” bölcsődéi – amikor az újszülötteket hat hetes kortól akár egész hétre bölcsődébe adták, mert mindenkinek kötelező volt dolgozni – valódi törést és érzelmi deficitet jelenthettek . Fontos azt is kiemelni, hogy mindezt az előadók nem hozták összefüggésbe a mai bölcsődei gyakorlattal, sőt, elhangzott – Farkas Péter előadásában –, hogy a bölcsődei férőhelyek bővítése a családbarát politika egyik alapja lehet.  (Hiányérzetünk amiatt maradhatott, hogy a szolgáltatás minőségére vajon fordítanak –e gondot az jelen lévők?)

Elhangzott az is, hogy csak boldog, felnőtt, felelősen gondolkodó emberek tudnak boldog és felelősségteljes utódokat nevelni (Bagdy Emőke), valamint, hogy oktatási intézmények és pedagógiai módszerek átgondolása nagyon fontos, hiszen a versenyeztető, romboló szellemiség nem teljesíti ki a személyiséget, és nem kompenzálja azokat a lemaradásokat, amelyeket sokan otthonról hoznak magukkal (Benda József).

Az apák szerepének hangsúlyozása és újragondolása (Léder László előadásának köszönhetően) szintén értő fülekre találhat minden fórumon, ahogyan a munkarendek jelenlegi fennállásának kritikája is: hogyan lehetne 10-12 órás munkaidő mellett családi életet élni és családot alapítani (ezt Mészáros József vetette fel). Hogyan dolgozzanak a kisgyerekesek családi élettel összeegyeztethető módon, ha még mindig csak 9 százalékuk számára hozzáférhető a rugalmas munkaidő és az otthonról végezhető – megbecsült – munka (Farkas Péter).

Hogy jön ide a Homo Christianus?

A kinyilatkoztatás-jellegű előadások sora Bagdy Emőke sodró lendületű, ám kevéssé összeszedett 21. századi társadalomkritikájával kezdődött: a kötődő nevelésről és a felelősségvállalásról beszélt, mint a felnőtté válás zálogáról. „Ma, mentálisan fertőzött kultúrában élünk, tárgyközpontú, konzum a világunk! Felhasználunk, kihasználunk, elhasználunk” – mondta. Szerinte nehéz helyzetben vannak ma a fiatalok, mert nem adni akarnak, csak kapni. Bagdy még nem a Bibliára, hanem Luther Mártonra hivatkozott, amikor azt mondta: az embernek kell egy életcél, ami mellől nem mozdítható el, amiről ki tudja jelenteni: itt állok, másképp nem tehetek. Emellé bizalom és elköteleződés is szükséges, hogy hosszú távon, családalapításban is tudjon gondolkodni.

Nem mehetünk el szó nélkül a további előadók azon állításai mellett, amelyek felszínes prédikációk nyelvezetébe csomagoltak teológiai szempontból erősen vitatható állításokat.

Farkas Péter egyébként teljesen kompakt előadása végén például leszögezte: „Európa jövője a múltja: a homo christianus.” Arra azonban, hogy Krisztus követése miképpen függ össze a családdal, már nem kaptunk választ tőle.

Varga Csaba viszont, a Stratégiakutató Intézet igazgatójaként beszélt a családról mint szeretetközösségről. Ő a hegyi beszéd boldogmondásai alapján levezette: nincs más esélyünk, mint a szeretetcsalád. Vitathatatlan, hogy a családok megújulása és lelki egyensúlya megalapozhatja, hogy a magyar társadalom egészségesebb morális színvonalon legyen képes működni. Ám Varga Csaba szerint a szeretet csak befelé irányul, nekünk, magyaroknak kell egymást jobban szeretnünk ahhoz, hogy több gyermek születhessen. Szerinte népszaporulat dolgában eddig mindnyájan „a széles ösvényen sétafikáltunk”, és aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy nem leszünk jó keresztények, ha a legegyszerűbb tanítást nem vagyunk képesek teljesíteni, mely szerinte két dologból áll: egyrészt a szülőknek kell boldognak lenniük ahhoz, hogy boldog gyermekek szülessenek, másrészt békén kellene hagyni a társadalmat. „Ne telepítsd át, ne költözz el” – mondta, mert „már nem lehet tovább szaggatni a társadalom szövetét”. Korábban utalt a „migrációs népvándorlásra” is , amivel kapcsolatban kifejtette – még mindig az evangéliumi kontextusban – hogy ezt az ügyet „mi kezeljük legjobban Európában”.

(Arra már nem tért ki, hogy a boldogmondások után ez is szerepel Máté evangéliumában: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!”)

Biblikusan nem lehetünk csak a magyar családok felé nyitottak

Összefoglalva elmondható tehát, hogy minden (keresztény) családmodellel foglalkozó politikusnak és szakértőnek szem előtt illene tartania, hogy szakpolitikai intézkedéseket nem lehet a Bibliából levezetni. Onnan olyan lelkületet lehet, amelyik nem csak a magyar emberek és a magyar családok felé nyitott. Lehet olyan döntéseket hozni, amelyek összhangban vannak a krisztusi lelkülettel, de nem attól lesz valami keresztény, hogy annak nyilvánítjuk.

Azt is érdemes lenne figyelembe venni, hogy a Biblia tanúsága szerint Jézus a családi élettel kapcsolatos magánügyekbe nem szólt bele. Más szinteken beszélt emberségről, szeretetről, megmaradásról és a családot, a családi élet szerepeit is teljesen más – fontosabb és nagyobb – közösség részeként értelmezte.

Ráadásul a kereszténység volt az első olyan tényező, amelyik nemzetek felettiségével radikálisan más gondolkozást hozott, olyan közös keresztény minimumokat, amelyek felette állnak a nemzeti sajátosságoknak. Hogyha a családról szóló nyilvános beszédet politikai prédikációk formájába öntjük - akár úgy, hogy lelkészek válnak pártok szócsövévé a templomokban, akár úgy, hogy politikusok és szakpolitikai elemzők prédikálnak politikai érdekeik alátámasztására -, akkor az mindkét terület szempontjából káros.

A téma minél szélesebb körű társadalmi körüljárása érdekében pedig fontos lenne az is, hogy az érintett társadalmi rétegek, a maguk tapasztalatával megjelenhessenek a párbeszédben. Lehetne keresni például értelmes, kisgyerekes, diplomás nőket. A statisztikák szerint több nő diplomázik Magyarországon, mint férfi. Vélhetően nekik is lenne – kinyilatkoztatások helyett – mondanivalójuk.