Kötőszó

Betty Friedan amerikai író akkor veszítette el állását, amikor második gyermekét várta. Ez az élmény vezette őt a feminizmushoz, és ahhoz, hogy az 1960-as években nemcsak politikai egyenjogúságért, hanem a nők számára egyenlő munkahelyi és házasságon belüli jogokért harcoljon. A feminizmus – konkrétan és átvitt értelemben is – igen vaskos történetét itt és most nincs módunk bemutatni, de a rossz emlékű „nemzetközi” nőnapok után nem árt számot vetni azzal: hol is tartunk.

Szerző: Zászkaliczky Zsuzsanna 

Legyünk őszinték: a 38 nő címmel, egy pesti parlamenti képviselő irodájában megrendezett képzőművészeti kiállítás nem fogja beírni magát a nőművészet recepciótörténetébe, nem tartozik a kihagyhatatlan dolgok közé, mégis valami nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet. Önhibáján kívül éppen arra, hogy ma még mindig felmerülhet egy kurátorban, hogy a kiállítás szervező ereje éppen az legyen, ami ellen a kiállító művészek tiltakoznának: a pusztán nemi alapon történő válogatás.

A sokféle üzenetet, különféle műfajokat és technikákat, társadalmi vagy személyes tartalmakat, érzelmi vagy racionális, praktikus vagy esztétizáló megközelítést felvonultató kiállítást olyan tarka csokornak foghatjuk fel, amilyenek mi vagyunk. Mi, nők? Inkább mi, emberek.

Mert a „nőiség” és a „férfiasság” – a biológiai meghatározottságunkon túl – egy szocializációs folyamat eredménye, a közösségi sztereotípiáknak való megfelelés vágyától, kényszerétől hajtva. Erről már a 38 művészen túl meghívott hét okos nő beszélgetett hihetetlenül elszántan, átgondoltan és tapasztalatokkal telten.

Vigyázat! Ami most következik, alkalmas a nyugalom megzavarására: Magyarország 2016-ban nyomokban patriarchátust tartalmaz!

A középkor világképétől, miszerint – nyilván Éva ősanyánkból kiindulva – a nő erkölcsileg gyengébb, sebezhetőbb, s így hajlamosabb a bűnre, hála istennek már messze vagyunk. Ám a közélet ismert figurái még mindig „nőznek”. Ne házasságtörésről szóló pletykákra gondoljunk, hanem értsük úgy az igeképzőt, ahogy a zsidózni, cigányozni szavakban használjuk. Tételezzük fel a legjobbat: nem akarják a nőket bántani, sem lenézni, sőt talán nem is értik a problémát.

A sorok között azonban azt sugallják, hogy a nők csak nők – a kemény, elszánt, macsó férfitársadalom szükséges/nélkülözhetetlen/megtűrt/hátteret biztosító/érzelmes/esztétikus/odaadó/önfeláldozó (tetszés szerint egy vagy több jelző választható) tagjai. Ennek következményeként hangsúlyozzuk, hogy valaki orvosnő, költőnő, lelkésznő – pedig ilyen szakmák nincsenek.

Ennek következménye, hogy Magyarországon a politikusok között csak minden ötödik személy nő. Az azonos képesítésű nők negyedével keresnek kevesebbet, vezető beosztásban lényegesen kevesebb nőt alkalmaznak. A láthatatlan munkát túlnyomórészt nők végzik. A kisgyermekes anyák foglalkoztatása egyáltalán nem megoldott, sőt, a gyesen lévő anyát nem védi a Munka törvénykönyve!

Kevés gyerek születik Magyarországon? Megoldható ez a kérdés az egyébként nagyon hasznos lakástámogatással és a teljesen haszontalan plakátkampánnyal? Amíg a nyilvános helyen szoptató kismamáknak beszólnak (jobbról és balról egyaránt), amíg a születést-szülést nem szabadítják meg a férfitársadalom hospitalizációs és megalázó béklyóitól, amíg a családon belüli erőszak (terror) minden harmadik nőt és ki tudja, hány kisgyermeket érint, addig bőven van tennivalónk. A nőnapi vagy hétköznapi virág mellé tegyük oda ezeket a kérdéseket, amelyek messze túlmutatnak az egyszerű vagy az együgyű „nőkérdésen”.

Az egyik tudós nő arról panaszkodott a beszélgetés során, hogy tudományos publikációit feltöltené az MTMT-be (a Magyar Tudományos Művek Tárába), de nem tudja, mert nem találja meg a megfelelő dobozokat: feminizmus, nőművészet, gender, nőkérdés. Mi ez a kizáró gondolkodás? Ez a homokba-dugjuk-a-fejünket?

A társadalom azt várja el, hogy a férfi legyen férfias: ne legyen egy férfi érzékeny, ne legyen törődő, odaadó, ne legyen a gyengék gyámolítója. A fakanalat és a sírást hagyja meg a nőknek (ahogy ezt egy mai vezető politikus mondta). A nőnek pedig eszébe ne jusson a férje fölé nőni tudásban vagy anyagi erőben, ne harcoljon, ne politizáljon, ne döntsön önállóan, de legyen nőies: inkább szép, mint okos. Pedig ha egy kicsit lezserebben kezelnénk az egyes emberi tulajdonságok nemi hovatartozását, őszintébb és boldogabb országban élnénk. A riporter kisfia meggyepálta a húgát, majd így védekezett: nem azért bántottam, mert lány, hanem azért, mert hülye volt! Mindjárt más, igaz?

Barack Obama azt kérte választóitól, ne azért szavazzanak rá, mert fekete, Hillary Clinton most azt kéri, ne azért voksoljanak mellette, mert nő. Ez így paradoxon. Rosszul fogalmaz: azt kéne mondania, ez és ez a programom, a tudásom, az elhívatottságom, a lehetőségeim.

A nők és a világ nagyon nagy utat tett meg az elmúlt évszázadokban, bár a női – emberi – sorsokban megrázó különbségek vannak még egy ilyen kicsi országban is, mint a miénk. De a bőség kosara – melyből mindenki egyaránt vehet – és a jognak asztala – melynél mindenki egyaránt foglal helyet – akkor fog eljönni, amikor végképp mindegy lesz újra, hány férfi és nő ül a parlamentben, mert mind ugyanazért dolgozik. Az igazi esélyegyenlőségért. Addig azonban meg kell szüntetni a férfidominanciát, ahol csak lehet.