Kötőszó

„Nem kérdés, hogy a jézusi lelkület arra ad útmutatást, hogy segítsünk még a legkisebbeken is, a szenvedőkön, ott ahol szükség van” – mondja Andrejek Mitja, szlovén evangélikus lelkész, aki magyar lelkész feleségével, Győrfi Judittal együtt önkéntesként vesz részt az Ökumenikus Segélyszervezet (MÖS) szlovéniai határon végzett segítő munkájában. A jelenlegi szlovén menekülthelyzetről a Sentij és Ljubjana között ingázó Andrejek Mitját kérdeztük.

Szerző: Kézdi Beáta-Laborczi Dóra

Magyarországon a 2015. szeptemberi határzár óta nem érzékeljük testközelből a menekülthelyzetet, Szlovénia viszont központi átkelő hellyé vált az elmúlt hónapok során. Mi a helyzet most?

Szlovéniában napról napra változik a helyzet. Hetente kétszer járunk országos humanitárius gyűlésekre, ahol arról beszélünk, mi változott, mi várható. Eddig naponta több ezren haladtak át az országon, de a regisztrációs rendszer gyorsaságának köszönhetően gond nélkül. Jelenleg körül-belül ötszáz embert engednek be és ki naponta. Vannak olyanok, akik fennakadnak a hálón és visszautasítják őket, ekkor ideiglenesen az itteni táborokba kerülnek, míg haza nem toloncolják őket. És persze van olyan csoport is, akik már itt, Szlovéniában menekült státuszt kérnek, számukra is van egy külön tábor.

Egy szlovén evangélikus gyülekezetet vezettek. Hogyan kerültetek önkéntesként a határra?

A magyar nyelvnek köszönhetően. Juditot, a feleségemet találta meg a pilisi evangélikus gyülekezet egyik tagja, Keveházi Klára, aki a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnél dolgozik. Együttműködéshez kerestek partnert, mikor a hangsúly – a magyar határzár miatt – átkerült Magyarországról Szlovéniára. Miután nekünk egy egész egyszerű diakóniai szervezetünk van az itteni egyházban, nem nagyon láttunk lehetőséget önerőből segíteni, de együtt leültünk és átbeszéltük a lehetőségeket így alakult ki egy – most már mondhatjuk – hosszútávú együttműködés.

Nem indult könnyen, mivel az ország vezetése keveseknek adott a táborokban működési engedélyt. Mire az egyik táborba elkezdhettünk dolgozni, addigra azon az oldalon lezárták a határt, így akkor már azért kellett küzdeni, hogy a másik táborba bejuthassunk.

Tehát a kezdet nem volt egyszerű. Persze továbbra is a lelkészi szolgálat az első és emellett tevékenykedünk, de vannak már főállású munkatársaink is itt.

Miből áll a segélyszervezettel együttműködésben végzett önkéntes munkátok?

Az EHO Podpornicának, a Szlovén Evangélikus Egyház humanitárius szervezetének – ahol segítünk – eleinte betegszállítás volt a fő tevékenysége. A rendőrségnek segítettünk migránsokat átvinni a táborból a kórházba majd vissza szükség szerint. Ez a munka 24 órás készenlétet igényel. Emellett sikerült az egyik projekt keretein belül gyerek játszósarkot kialakítani először a lendvai, majd a šentilji táborokban. Kezdetben a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta a projektet, most pedig már a Svéd Evangélikus Egyház támogatásával dolgozunk. A MÖS rengeteget segít nekünk, hiszen mi eddig nem végeztünk szolgálatot ilyen területeken.

Egyre több munkatársat tudunk foglalkoztatni, amit szintén nagyon fontosnak tartok, hiszen lehetőséget tudunk adni olyan gyülekezet körül élő embereknek, akik már régóta küzdenek a munkanélküliséggel. És ezek az emberek szívügyükként tekintenek erre a munkára, bekapcsolódtak a gyülekezeti életbe is (egyikük például a dicsőítő zenekarunk oszlopos tagja lett).

Háttérben Andrejek Mitja, előtérben Lehel László az Ökumenikus Segélyszervezet vezetője

Hogyan kell elképzelni egy-egy napot?

Most naponta két műszakban folyik a munka, három szociális munkás és egy sofőr délelőtt is és délután is dolgozik.

Naponta mintegy száz– kétszáz gyermek és anyuka fordul meg a sátrunkban egy pár órára megpihenni. Játékokkal, kézműves-foglalkozásokkal várjuk őket és van lehetőség pelenkázni, szoptatni.

Rengeteg segélyáru érkezik a MÖS-től, amelyek szinte fogyóeszközök a sátorban: cumisüveg, instant tápszer, pelenka, bébiétel, ceruza stb. A játékokat naponta többször fertőtlenítik a munkatársak. És emellett a betegszállítás 0-24 órában halad tovább. Ami a legnehezebb, hogy a bizonytalanság mindig ott lebeg a fejünk felett. Ha holnap lezárják a határokat, akkor a mi munkánk véget ér. Nem tudjuk melyik nap lesz az utolsó.

Miért tartjátok fontosnak ezt a feladatot? 

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Hallgatom a híreket, egyes szakértők csak „humán bombaként” beszélnek a menekültekről. Közben szülőként nézem ezeket a koszos gyerekeket, akik fel se fogják mi történik körülöttük, csak focizni akarnak egy jót. Sokukat idegen felnőttek rángatják magukkal, és ki tudja, mi a garancia, hogy itt Európában jobb életük lesz. Mikor hazajövök percekig ölelgetem a lányomat és hálát adok, hogy van otthonunk. És persze itt is megfordulnak balhés emberek. Drogosok, szökevények, csalók, volt olyan, aki a kórházból menekült el, de megtaláltuk. Volt egy anyuka, akinek a szülés még a szlovén oldalon indult be, de leszállt a betegágyról és visszanyomta a gyereket, hogy az már az „ígéret földjén” szülessen meg. Nem tudom jobban járt-e.

Nehéz kizárni az emberi oldalunkat, de nem kérdés, hogy a jézusi lelkület arra ad útmutatást, hogy segítsünk még a legkisebbeken is, a szenvedőkön, ott ahol szükség van. Jézus sosem azt nézte, hogy akin segít az ki és honnan jön, hanem egyszerűen segítségre van szüksége. Nem kérdés, hogy segíteni kell, ha megtehetjük. Főleg, hogy a mi szolgálatunk célcsoportja a gyerekek és ők a leginkább szenvedő alanyok. Hosszú út, éhezés, hideg. Érezni lehet, hogy teljesen felszabadulnak a sátorban arra a pár órára. Ezért a pár óráért fontos, hogy csináljuk.

Más szemmel nézitek a menekült-helyzetet, amióta menekült gyerekekkel foglalkoztok? 

Napi szinten figyelem a magyar és a szlovén sajtót is. Teljesen más ezt a helyzetet testközelből is átélni, pedig én mint koordinátor nem is minden nap megyek terepre. Más szemmel nézek a menekülthelyzetre, mivel arcokkal, nevekkel, hús-vér emberekkel találkozom. Egyik éjszaka egy vesebeteg migránst szállítottam vissza a táborba, németül beszélgettünk és azt tapasztaltam, hogy nagyon hálás, hogy éjszaka segítek neki, hogy ne kelljen sétálnia a hidegben, vagy hogy megfelelő ellátáshoz juthat. A munkatársak is felvillanyozva mesélik a gyerekekkel való élményeiket. Az is megtörtént, hogy egy családfő itt halt meg a helyi kórházban, és én vittem a családot még utoljára megnézni az elhunytat, mielőtt ők tovább indultak volna. A világot nem tudjuk megváltani, de fontos hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen legyünk és áradjon belőlünk a krisztusi lelkület.

Fotók: Fekete Dániel, evangelikus.hu