Vajon melyik a nehezebb: értelmet találni a pusztításban vagy elfogadni a bűn pusztító és értelmetlen jelenlétét a „szentek közösségében”? Szubjektív értékelés két Oscar-díjas alkotásról: a Saul fiáról és a Spotlightról.
Szerző: Laborczi Dóra
Így vették át a díjat az alkotók
Ez a film hangot adott a túlélőknek, ez az Oscar felerősíti ezt a hangot és reméljük, hogy a hangokból kórus lesz, amelyik eljut a Vatikánba. Ferenc pápa, ideje megvédeni a gyermekeket és helyreállítani a hitet. (Michael Sugar producer – Spotlight)
Az emberiség legsötétebb óráiban is talán van bennünk egy belső hang, amely lehetővé teszi, hogy emberek maradjunk. Erről a reményről szól ez a film. (Nemes Jeles László rendező – Saul fia)
A Saul fiában egy apa küzdelmét látjuk, hogy az auschwitzi halálgyárban méltósággal eltemethesse fiát. A Spotlight katolikus papok gyerekmolesztálásait feltáró újságírók munkáján keresztül mutatja be, hogyan van jelen a legsötétebb bűn az egyházban.
Amíg a Saul fia arról (is) szól, hogyan jelenik meg sejt-szinten az igény a szentségre felfoghatatlanul embertelen körülmények között, addig a Spotlight arról: miként van jelen rendszer-szinten a bűn és az elhallgatás egy olyan intézményben, amelynek célja és értelme a szentség közvetítése lenne.
Nem fordulhatunk el
Bár a történetet, a helyszínt, az időt és a filmnyelvet tekintve két teljesen különböző alkotásról van szó, mégis sok a párhuzam: mindkettő mélyre ment és ezzel jutott magasra. Mindkettő példát mutat arról, hogy a nagybetűs gonosz és a nagybetűs jó is mind emberi tényezőktől függ, hogy Isten országa valóban közöttünk van, olykor a legprofánabb pillanatban; hogy a legembertelenebb rendszerben is képesek vagyunk a jóra és a szentség földi helytartóit is bekebelezheti a gonoszság – kívülről nézve nem is a sátáni, hanem az esendő, a nagyon is emberi. A megtisztulásra, megváltásra szoruló.
Mindkét film szakít a klasszikus hollywoodi történetmeséléssel és mindkettő arra késztet, hogy kezdjünk valamit azokkal a súlyos vallási és társadalmi kérdésekkel, amelyeket magunkkal hurcolunk. Bebizonyítják, hogy számunkra is lehetséges (és – fájdalmas következtetés – eszerint őseink számára is az volt), hogy vészjósló és vészterhes időkben ne túlélésre játszunk, ne legyen mindegy, milyen lesz az az élet mindazok után, hogy átéltük, amit senkinek nem lett volna szabad. Az igazán nyilvánvaló igazságtalanságokat és bűnöket látva pedig ne fordítsuk el a fejünket. A valósággal szemben ne próbáljunk meg kitalálni kedvesebb, fogyaszthatóbb történeteket – olyanokat, aminek az elmesélésére képesek vagyunk. Azokat is mondjuk el, amiket nem tudunk úgy elmondani, hogy közben ne fájjon.
Ezt a mozdulatot, a fej elfordítását nem engedi meg egyik film sem. Megyünk Saullal, ahogy viszi, mint egy szobrot az élettelen gyermek-testet, visszük akkor is, amikor nincs velünk. Pattanásig feszül bennünk is a vágy, hogy a haláltáborban megtalálja Saul az igaz rabbit és megszólaljon végre az ima, a feloldás, legalább egy apró kis résen találjon utat magának a szentség ott, ahol csak egy szám az élő test, ha pedig már nem él, akkor „darab”.
És megyünk a Spotlight újságíróival, akik egyszerre szembesülnek saját maguk vakságával és az egyház elhallgató és elhallgattató gyakorlataival. Az újságírók számára – bár a téma évek óta ott hevert a postaládájukban – mégis most lesz belső ügy az egész történet, és legyenek bármennyire kiábrándult katolikusok, azzal a kilencven névvel (ennyi bostoni papról derítik ki idő közben, hogy szexuálisan zaklattak gyerekeket), azért nekik is kezdeni kell valamit. Kiderül az is, hogy valamilyen szálon mind jobban kötődnek az egyházhoz, mint gondolták volna. Velük vagyunk dühükben és fájdalmukban, és a mi berozsdásodott készülékünkben is leesik lassan a tantusz.
Mindkét film főszereplői túllépik azt a határt, amikor másokat megbénít a tehetetlenség. A Spotlihgtban elmondják, amit eddig nem mertek, a Saul fiában pedig megmutatják, hogy a történetek (általuk a történelem) megváltoztatásához nem szükséges lassított felvétel. Legfőképpen hazugság nem szükséges hozzá, hanem hétköznapi, emberi bátorság kell.
Halott fiúk legbelül
„Jogos a filmszakma egyértelmű lelkesedése a Saul fia filmnyelvi újítása kapcsán. Ennek a filmnyelvi újításnak azonban az alapja az, hogy a főszereplő ráfókuszál a halott fiúra. Ez a haszid Röhrig érzelmi innovációja. És mivel sokmillió embert elhagy vagy megver az apja, a szívünkben legbelül mindannyian ilyen halott fiúk vagyunk, és mind arra vágyunk, hogy egy apa a karjába vegyen végre.” – írja Kozma György Saul fia–másképp című eszmefuttatásában. Érdekes lehet ez a szempont azért is, mert történetből nem tudjuk meg azt sem, hogy a fiú valóban Saul fia-e: a főszereplő Sonderkommandós társa szerint Saulnak a mostani feleségétől nem született fia, ez tehát vagy egy olyan fiú, aki csak a képzeletében él, vagy egy olyan, akiről eddig senki nem tudott, mert valaha Ausländer Saul titkos, sötét múltjához tartozott egy térben és időben is felfoghatatlanul távoli, kelet-magyarországi kisvárosi életben.
A Spotlightban szereplő gyermekáldozatok többsége magára hagyott fiú (lányok is vannak köztük, persze), akikkel nem törődtek, akiket nem öleltek meg elégszer a szüleik, akik sose számítottak. Az áldozatokkal már felnőttként, az újságírók interjúin keresztül találkozunk, ezekből derül ki, hogy ők is így hurcolják magukkal azt a gyermeki testet, amely az atyák bűne miatt lett a saját szégyenük. Bár felnőtt testük működik, az a gyermek halott marad, pont így cipelik.
A történetmesélés és az eszközbeli újításokon túl azért fontosak ezek a filmek, mert azt bizonyítják, hogy ki lehet és ki kell mondani, hogy van bűn és van igazság is; hogy minden relatív, kivéve, hogyha ártatlan gyermekekről van szó; hogy ha már (nagy)apáink és atyáink nem képesek felismerni, kimondani és letenni, mi kideríthetjük, elmondhatjuk és letehetjük a hordozhatatlan terheket, mert – emberi viszonyainkat és földi pályafutásunkat tekintve – amiről tudomásunk van, azt tudjuk megbocsátani.
Korábbi cikkünk a Spotlightról itt olvasható.
A szerzőről
Laborczi Dóra (1986) – újságíró, a KötőSzó blog főszerkesztője. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus mesterszakos hallgatója.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
