Végre észrevette az iskolák bajait a társadalom, a pedagógusok, szülők tiltakozásaival van tele TV, rádió, internetes és nyomtatott sajtó. Végre észrevettük a bajokat mi magunk az iskolákban. Nem szeretném elmagyarázni, hogy mik a pedagógusok fő problémái, erről nap mint nap születik számtalan írás. Olvashatjuk a Herman Ottó Gimnázium nevelőtestületének tiltakozó levelét, a Teleki Blanka Gimnázium tanárainak 16 pontját, a Pedagógusok Sztrájkbizottságának követeléseit 25 pontban, és számos más lényegi összefoglalást a köznevelés terén kialakult helyzetről. Inkább arról írok, mi érinti ebből a sok bajból az egyházi iskolákat, és mennyiben tarthatjuk magunkat távol a tiltakozásoktól?

Szerző: Kézdy Edit, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatója

2015 januárjában alakult meg az ÉGIG (itt kérek elnézést a névért), elitgimnáziumok igazgatóinak köre. Óvatosan ismerkedtünk össze, állami, egyetemi, egyházi gimnáziumok vezetői, tizennyolcan. A találkozás az igazgató kollégákkal revelációként hatott: hiába háromféle fenntartó alatt dolgozunk, az alapproblémáink ugyanazok. Azóta rendszeresen találkozunk, beszélgetünk, értékeljük a közoktatás aktuális folyamatait, néha levelet fogalmazunk az államtitkárság számára, nyilatkozatokat teszünk közzé. (Anyagainkat honlapunkon is megjelentetjük.) Büszkén újságolom: az egyházi gimnáziumok közül katolikus rendi iskolák (bencés, piarista, ciszterci) vezetői írják alá a memorandumainkat, és én, az evangélikus. Kérdeztem a kezdetkor egyházunk vezetőit, hogy mit szólnak a részvételemhez. A lelkiismeretemre bízzák a döntést.

Először a pedagógusfizetéseknek a minimálbértől való eloldása ellen tiltakoztunk – amúgy hiába. Foglalkozunk a diákok túlterhelésével, a tantervekkel. Legutóbbi nagy témánk a pedagógus előmeneteli rendszeren belül elindult minősítések, tanfelügyeletek és ezek kötelező tartozéka, az önértékelés voltak. Ezek így együtt megbénítják az iskolai munkát.

A nagyszámú látogatás mind egy-egy felforgatott nap az iskolában, a bemutatott órák csillognak-villognak, ám a megelőző időszakban a pedagógus végtelen számú dokumentumot gyárt. A minősítők ereje nagyobb részét a dokumentumok hibátlan ki- és feltöltése köti le. Az értékelés szempontjai közül a szakmai hozzáértés és a helyes fogalomhasználat 1-1 a sorban, a többi 75 indikátor a tanterem optimális elrendezéséről, digitális közösségek működtetéséről és más fontos dolgokról szól, a tartalom összességében kb. 2/77 arányban képviseltetik. A tanfelügyelet annyiban rosszabb ennél, hogy két bármilyen szakos pedagógus látogatja az áldozatot.

Mindenre van példa, dobtanár és óvónő a fizikaórát, két sültmagyar spanyolórát értékel ­­– valamiféle „általános pedagógiai szempontok” alapján.

A pályán kívüliek számára: ilyen nincs, az iskolai munka módszertana elválaszthatatlan a tartalomtól. A más szakosok, sőt más életkorú gyerekekkel foglalkozók érdemben nem tudják értékelni a munkát, azon kívül, hogy látják, hogy nem szaladt-e ki sírva a pedagógus az osztályból, vagy nem ütötte-e meg Pistikét. De legfőképpen, hogy a rubrikák szépen ki vannak-e töltve, és a szeptemberben eltervezetthez képest csúszott-e a tanár iskolafogászat, ünnepély, másik kolléga minősítése, ne adj isten egy, a gyerekeket érdeklő téma miatt.

A pedagógus minősítés-tanfelügyelet-önértékelés témában írt ÉGIG-levélhez 111 iskolaigazgató csatlakozott, köztük 10 evangélikus intézmény vezetője.

Örülünk, hogy sikerült jelentős redukciót elérni a tanfelügyeletek és az önértékelés terén. Sokan azonban úgy gondolják, hogy csak a felszínt kapargattuk ezzel a tárgyalássorral.

Miért éppen most lett elege a szakmának az oktatás problémáiból?

A pedagógusok központi ellenőrzése ebben a tanévben zuhant rá az iskolákra. Hogy mit jelent egy iskolában egy félév alatt 30 ilyen látogatás, azt nem modellezte senki. De más gond is van ezekkel a szakértői látogatásokkal. A 2011. évi Köznevelési Törvény bevezetése az egész oktatási rendszer minden elemét a központosítás felé mozdította. A helyi tantervekben 10%-nyi szabadságot engedtek az iskoláknak, holott nyilvánvaló, hogy a fővárosi elitiskolában és a borsodi általános iskolában egész más a kiindulási helyzet, és mások a célok is. A tankönyveket egységesítették, ami ugyanezért jelent nagy gondot.

A pedagógus szakma eleinte jól bevált reflexeivel reagált a változásokra: behúzzuk az osztályterem ajtaját magunk mögött, és végül is tanítunk, ahogy tanítunk, viszonylag szabadon. Ezt a kicsi belső szabadság-érzést döntötték romba a minősítő szakértők, tanfelügyelők látogatásai. Ők tételesen vetik össze a naplókat, a gyerekek füzeteit, a tanmeneteket, nincs kibúvó. Szerintem ezért cseppent az utolsó csepp a pohárba éppen most.

Hiába tett engedményeket az államtitkárság, töröltek el 9000 tanfelügyeletet egy hét alatt, könnyítették az adminisztrációt, az elszabadult hajóágyút már nem lehet megállítani. Folytatódnak a tüntetések. Nyilván készségesen csatlakoznak a pártok is,

látni kell azonban, hogy a köznevelési/közoktatási rendszer működési hibái nem politikai, hanem szakmai és állampolgári kérdések. A pedagógusok tiltakoznak a szakma nevében, a szülők pedig azon az elven, hogy ők az állampolgárok, akiknek a gyerekei örömmel ülnek kínlódnak az iskolákban.

Az egyik legnagyobb gond az állami iskolafenntartó, a KLIK működésképtelensége. Szívesen írnék anekdotákat krétáról, rágcsálóirtásról az érettségi ideje alatt, kiadott tornatermekről, csúszó kifizetésekről, a szülőktől havonta a túlélésért szedett összegekről és hasonlókról, de nem teszem. A KLIK ügye az egyházi fenntartású iskolákat nem érinti. Hacsak úgy nem, hogy évről évre több szülő keresi fel a nem állami iskolákat, hogy „kimentse” a gyerekét. Az egyházi iskolában megmaradt az a rendszer, hogy az iskola – bár nagyon erős központi szabályozók mellett – mégis tárgyalhat a szülői közösséggel, a diákokkal. Létrehozhatunk és működtethetünk saját szabályrendszereket, a döntéseket ott hozhatjuk, ahol a következményeket vállalni kell. Az egyház iskola igazgatója megmaradt igazgatónak, munkáltatója a kollégáinak, vezetője a szakmai közösségnek és nem valamiféle felsőbb főnökség utasításainak betartatója.

Számos sajtóorgánumban azonban olyan kiváltságokat tulajdonítanak az egyházi intézményeknek, amelyekben nem részesülünk. A kötelező tankönyvek, a tantervek ugyanúgy vonatkoznak ránk is.

Az egyházi iskolai normatívánkat az állami iskolákra fordított összeg alapján számolják, elvben nem kevesebbet fizet az állam egy gyerek után, és nem többet, mint egy „állami” diákért. A hatalmas különbség, hogy helyben gazdálkodhatunk ebből az összegből.

A gyerekek heti óraszámai megnőttek. Sokszor délután 4-ig is bent aszalódnak az iskolákban. Ennek a növekménynek jelentős része a horrorisztikus „mindennapos testnevelés”, amely városi iskolákban hozzárendelt források híján lépcsőházban, pad tetején, utcán és számos hasonló alkalmatlan helyen, vagy csak papíron megy végbe.

A tanári óraszámok nem kötelezően emelkedtek, de aki nem heti 26-ra állítja be a tanárok tanóráinak számát, könnyen anyagi zavarba kerülhet. Így aztán túlhajszolt tanárok hajszolják a fáradt gyerekeket, a jókedvű iskola helyett.

A 2013-as fizetésemeléssel vezették be azt a rendszert, hogy heti 32 óra iskolai elfoglaltságot vezetni kell, hétről hétre. A maradék 8 órában otthonunkban készülhetünk, kijavíthatjuk a dolgozatokat. Ezzel nem az a baj, hogy nem töltenek bent a tanárok heti 32 órát az intézményekben. Még csak nem is az a gond, hogy a munkaidő- nyilvántartást vezetni fárasztó, hanem hogy visszafogja a teljesítményt.

A munkaidő percre pontos nyilvántartása bérmunkássá degradálja a tanárt, aki addig hivatásszeretetből, lendületből számolatlanul töltötte a gyerekek között az órákat, bőven többet, mint heti 32-t. Nem használ az értelmiségi munkakedvének, ha a háta mögött állva noszogatják, ellenőrizgetik, mert feltételezik, hogy egyébként nem dolgozna.

A bérek növelése igen örvendetes, (nem egyszerre történt, nem követi a minimálbér-emelést, ám) nem panaszkodunk. De a béremelés a dologi kiadásokra szánt források drasztikus csökkentésével járt. Az intézmények informatikai felszereltsége nem fejlődik, hanem rohamosan romlik. Nincs már „informatikai normatíva”, amely az IKT eszközök fejlesztését tenné lehetővé, pedig nemcsak a kor, hanem a hivatalos elvárásrendszer is azt követelné, hogy a pedagógusok rendszeresen használják ezeket.

Első látásra a különböző kiáltványokban felsorolt gondoknak egy része nem érinti az egyházi iskolákat. Az oktatásban kialakult általános feszültség, túlterheltség, rosszkedv azonban előbb-utóbb beszivárog minden intézménybe. Végül szolidaritásunk okán sem tűrhetjük szó nélkül az állami iskolákban dolgozó kollégáink (rokonaink, gyermekeink) egyre nehezedő körülményeit.

A Deák Téri Evangélikus Gimnázium tantestülete úgy döntött, hogy aláírásával csatlakozik a Herman Ottó Gimnázium felhívásához.