Kötőszó

Alaposan el kell gondolkodnunk azon, hogyan fejezzük ki magunkat hétköznapi nyelven, milyen kérdéseket vessünk fel és milyen válaszokat adjunk. A beszélgetés, a párbeszéd európai kultúránk fő módszere a konfliktusok megelőzésére és kezelésére. Szót érteni egymással soha fontosabb nem volt, mint ma, a 2015. november 13-i támadások után pedig még inkább.

Szerző: Szabó Pap Gabriella

A jelen cikk megírása közben érkeztek meg a hírek a párizsi terrortámadásokról. Az elkövetők nagyrészt régóta Európában élő, sőt, többnyire itt született  emberek,  akiknek nem sikerült helyüket megtalálni az európai társadalmakban, éppen ezért könnyen fanatizálhatóak. Megdöbbenésünkkel és elkeseredésünkkel  semmiképpen  nem indokolt  az újonnan  érkező menekültek felé fordulnunk: ők már átélték  az iszlamisták terrorját, az elől menekültek el. Ők már megélték, hogy az iszlám nevével visszaélők meggyilkolták szeretteiket, elpusztították otthonaikat. Ők már nem kérnek a fanatikus iszlámból. Velük közös  reményünk, hogy beilleszkednek és békességben tudunk együtt élni. A politikusok, a döntéshozók  a nagy nyilvánosság előtt, reflektorfényben teszik a dolgukat.  Az élet  mindennapjainak  alakítása azonban ránk vár.

Európa, az európai kultúra egyik fő vonása az az évszázadok vitáiban és küzdelmeiben kiérlelt koncepció, miszerint mi az egymással fennálló vitáinkat, konfliktusainkat nem erőhatalommal, hanem párbeszéd, kulturált vita, magasabb társadalmi szinten pedig hivatalos tárgyalások útján rendezzük. Törekedünk arra, hogy megismerjük egymás kultúráját, hagyományait, indokait, mert így lehet megtalálni egymás nézetein belül a közösen elfogadható elemeket, amelyekre felépíthető a megértés hídja. (Az ismeretszerzés, a tájékozódás egymásról egyébként is mindig érdekes és hasznos.) Amit viszont nem ismerünk, attól félünk, hiszen befolyásolnak bennünket a rossz sztereotípiák, a téveszmék és a rémhírek.

Félelmetes és ismeretlen számunkra a kontinensünkön megjelenő menekültek tömege is. Más kultúrából, másik világból érkeznek. Nincsenek tudatában annak, hogy egy másik világba csöppentek, ahol önkény és erőszak helyett a törvényes rend az úr, van közigazgatás és közbiztonság, saját akaratunkból vállaljuk a törvények betartását, a közrendet és a törvényességet pedig a hatóságok biztosítják.

Mi sem ismerjük őket: elvárjuk, hogy a számukra ismeretlen európai rendet betartsák. Nem  tudjuk, nem értjük, hogy ők mit miért  és hogyan tesznek. Jogosan aggódunk a közös európai jövőért, nem tudjuk, hogyan alakul az együttélés velük. Ha  otthont és munkát találnak, vajon alkalmazkodnak-e Európához, vagy kiépítik a párhuzamos társadalmakat, azaz, a  maguk külön kis világát, saját szabályaik szerint, és így állandó konfliktusforrást teremtenek?  Ellenszenvesek maradunk a szemükben?  És ők a mi szemünkben? Ezt el kell kerülnünk. 

Szót kell értenünk velük, mert ez a mi európai módszerünk: a párbeszéd és a megértés kimunkálása. Nekünk kell kezdeményeznünk, mivel  a menekültek, a bevándorlók a hosszú vándorúttól, a megpróbáltatásoktól elgyötörten, testi-lelki teljes kimerültségükben aligha képesek felmérni, mire van szükségük az új körülmények közt a létfeltételeken túl. Nekünk kell kezdeményeznünk, a keresztény ember megértő, felebaráti szeretetétől vezettetve. Nem engedhetünk a felelőtlen emberek által gerjesztett, keresztényietlen idegengyűlöletnek, mert annak kára  jól látható  az elmúlt években felmerült problémák tükrében (párhuzamos társadalmak kiépülése, bűnözés, terrorizmus).

A kérdés nem új keletű: már évtizedek óta fennáll, de az utóbbi hónapok fejleményei következtében nagyon előtérbe került. „Évszázadok óta élnek muszlimok Európában. némely európai országban már erős kisebbséget alkotnak. Ennek során sok jó példa adódott a muszlimok és a keresztények jó kapcsolataira és szomszédságára, de voltak és vannak kemény fenntartások és előítéletek is mindkét oldalon. Minden szinten építeni kell tehát a Krisztus-követők és a muszlimok kapcsolatait, illetve a keresztény-iszlám párbeszédet – olvashatjuk a Charta Oecumenica 11.fejezetében. (Ezt a dokumentumot 2001-ben írták alá az európai keresztény egyházak vezetői.) A keresztény-iszlám párbeszéd megkezdődött szakértői szinten, de most már ennél többre van szükség. Nekünk, az utca emberének, az egyszerű világi hívőknek is részt kell vállalnunk a párbeszéd folytatásában.

El kell gondolkodnunk azon, hogyan értsünk szót a környezetünkben felbukkanó muszlimokkal - mert nem kizárt, hogy olyan hirtelen zúdul ránk a feladat, mint tavasszal a menekültek érkezése.

Mit tehet a jó szándékú keresztény ember?

Első lépésként ajánlható, hogy ismeretterjesztő kiadványok alapján tájékozódjunk az iszlám alapvető vonásairól. Mi az mégis, ami olyan közös álláspontunk, amelyet a kereszténység egységesen vállal, és amely gondolat hozzánk hasonló, vagy esetleg éppen azonos módon jelenik meg az iszlámban? Van ilyen? Lehet, hogy ilyen témákról beszélgetve keresztények és muzulmánok érzékelni tudnák, hogy van a két nagy vallási közösség közt híd a kölcsönös megértéshez?

Pár éve alkalmam volt bibliaórás közösségben áttekinteni a világvallásokat, így az iszlámot is. Lelkészünk az ismertetője végén mindig feltette a kérdést: vajon van-e olyan eleme az ismertetett vallásnak, ami számunkra is elfogadható, sőt, el is tanulhatnánk tőlük?

Az iszlámnak ilyen vonása például a naponként többszöri imádkozás, az adakozás a szegényeknek vagy a szent könyvük ismerete. Máris van, ami közös, amire építhetünk.

A Charta Oecumenica további témákat is figyelmünkbe ajánl. Jó téma közös beszélgetésre az egy Istenbe vetett hit, a tiszta életvitel, a teremtett világ megőrzése, az emberi és kisebbségi jogok értelmezése, de ilyen téma az is, hogy egymás kultúráját megbecsüljük, értékeljük, megőrizzük. Ha kötetlen beszélgetésekben kibontjuk ezeket a témákat, kölcsönösen megismerjük, mi a másik vallás tanítása, mi a másik közösség hagyománya és máris tompulnak a félelmek, az ellenérzések, erősödik a felismerés, hogy a különbözőség nem is olyan félelmetes, az ellenérzések nem is olyan nagyon indokoltak.

Nagy témák ezek, de le lehet és le kell bontanunk a mindennapokban előforduló jelenségek megbeszélésére. Nem könnyű. Svédországban tapasztaltam, hogy a módszer 15-20 fős csoportokban működik optimálisan. Alaposan el kell gondolkodnunk azon, hogyan fejezzük ki magunkat hétköznapi nyelven, milyen kérdéseket vessünk fel, és milyen válaszokat adjunk. Meg kell keresni az alkalmas helyeket is. Egy helyi ifjúsági klub, egy hobbiklub, egy sportklub, egy művelődési központ mind-mind helyet adhat kiscsoportos beszélgetéseknek, eszmecseréknek. Sőt, ha egyértelművé tesszük, hogy nem térítési szándékkal hívjuk muzulmán testvéreinket párbeszédre, ismerkedésre, akkor akár egy egyházi hétközi alkalom is szóba kerülhet. Európai és keresztényi kötelességünk, hogy mi tegyük meg az első lépést, segítő jó szándékkal kezdeményezzünk, és ne riadjunk vissza, ha eleinte sikertelenek vagyunk.

A beszélgetés, a párbeszéd európai kultúránk fő módszere a konfliktusok megelőzésére és kezelésére. Az Európa Tanács (Strasbourg) szakértői kidolgozták az ajánlott módszereket, értelmezték a fogalmakat. Az alapokat az Opatijai Deklarációban fektették le, ez magyarul olvasható a honlapon, a kiadványok közt. 

Összegyűjtötték a jó gyakorlati megoldások kézikönyvét is. Ezek az anyagok angolul vagy franciául olvashatóak a Cultural Policies honlapon.

Szót érteni egymással soha fontosabb nem volt, mint ma. Indítani lehet azzal, amit közösen vallunk, amit közösen elfogadunk. Mindkét félnek meglepő lesz látni, milyen sok közös dolgunk van.

Fotó: Catholic News Service – megemlékezők félhold, szív és kereszt alakban helyeznek el gyertyákat Párizsban november 14-én, a francia fővárost ért terrortámadások után.