Kötőszó

Tíz-, sőt százmilliós karórák, egyre nagyobb és egyre drágább, akár több tízmilliárd forintot érő jachtok, magánrepülők, paloták, kastélyok – napi szinten találkozom olyan hírekkel, amelyek arról számolnak be, hogy valamelyik politikai döntéshozó rokona, barátja, üzlettársa, a valójában semmilyen kockázatot nem vállaló, csak államilag biztosított hasznot bezsebelő „vállalkozó” felfoghatatlan összegeket költ el tárgyakra.

Szöveg: Balczó Mátyás | Fotó: Pexels.com

Természetesen nem arról van szó, hogy aki tisztességesen megdolgozik a vagyonáért, az ne vehetne abból azt, amit csak akar. Ugyanakkor még velük kapcsolatban is felmerülhet az a jogos társadalmi elvárás, hogy érdemi segítséget nyújtsanak olyan embereknek, akik akár önhibájukon kívül (például mert olyan helyre születtek) még az egészséges, tisztes élet feltételeit sem kapták meg.

Mr. Stokestól, a Csengetett, MyLord? című népszerű sorozat simlis komornyikjától nem állnak távol a kommunista eszmék. Az 1920-as évek Angliájában játszódó történetben Mr. Stokes a vagyon újrafelosztásáról ábrándozik, elszánt, szinte már harcos tekintettel bizonygatja, hogy eljön majd az idő, amikor ő lesz fent az emeleten, a ház ura, Lord Meldrum pedig az ő cipőjét fényesíti odalent, az alagsorban, ahol a személyzet él.

Vélhetően nem okoz nagy meglepetést, de azért tisztázom: nem szimpatizálok a kommunizmussal, és nemcsak azért, mert ennek az ideológiának a nevében emberek tízmillióit irtották ki, hanem mert a vagyon újrafelosztását is életszerűtlen és alapvetően hibás elgondolásnak tartom.

Emberek eltérő tehetséggel, különböző habitussal, szorgalommal születnek ebbe a világba, amiből logikusan következik, hogy azonos lehetőségek között is eltérő egzisztenciális szintre jutnak el az életük során. Természetesen az emberek életminősége között tapasztalható, esetenként elmondhatatlanul hatalmas különbségek ennél sokkal összetettebb okokra vezethetők vissza. Ami biztos, hogy ezek között ott van az ember (bizonyos emberek, bizonyos emberekből álló csoportok) politikai és ezzel összefüggésben gazdasági hatalomvágya.

Ezzel az az egyik legnagyobb baj, hogy kielégíthetetlen. Kielégíthetetlen, mert nem okoz igazi örömöt, és ennek a nem igazi örömnek a hajszolása a luxus végeláthatatlan hajszolásába csap át. És én ezért nagyon nem irigylem, sőt kifejezetten sajnálom, szánom őket.

Néhány évvel ezelőtt az Oscar-díjas Denzel Washington a New Orleans-i Dillard Egyetem diplomaosztó ünnepségén többek között ezekkel a gondolatokkal bocsátotta útjára a végzős hallgatókat: „A halottaskocsi mögött soha nem fogsz költöztető autót látni. Nem érdekel, hogy mennyi pénzt keresel, nem viheted magaddal. Ez nem arról szól, hogy mennyid van, hanem arról, hogy mit csinálsz azzal, amid van. A legönzőbb dolog, amit tehetsz ebben a világban: segíteni valaki másnak. Miért önző? Mert azt a kielégülést adja, amely jó érzéssel tölt el. A jó érzés az, amit másoknak adhatok. Semmi sem nagyobb ennél: sem ékszerek, sem egy nagy ház, sem autók. Az öröm az, ami segít másokat; ez az, ahol a siker van.”

Denzel Washington harminchatmillió megtekintésnél járó beszéde így kezdődik: „Put God first!”, vagyis: „Tedd Istent az első helyre!” Ennyi a lényeg. Őt az első helyre tenni, őrá tekinteni a döntéseink meghozatalában, és akkor velünk lesz földi életünk legvégén is, ahova nem kísér minket a költöztető autó.

Miként is énekeljük 357. énekünkben? „Jézus, rád tekintek, / S múló földi kincset / Nem keresek én. / Hírnevet, nagyságot, / Sikert itt nem várok, / Csak te légy enyém!”