Kötőszó

Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke augusztus 20-án a Szent Jobb körmenethez kapcsolódó szentmisén tartott szentbeszédében elhangzott gondolatai a lombikbébiprogramról komoly vitákat váltott ki a hazai közéletben. Nemrég a 168 óra is feltette a kérdést Dr. Orosz Gábor Viktornak, a Magyarországi Evangélikus Egyház Zsinatának Teológiai Bizottságának elnökének, hogy az evangélikusok mit vallanak a lombikbébiprogramról.  Válaszát itt lehet elolvasni. Most Pongráczné Győri Boglárka, kaposvári evangélikus lelkész gondolatait közöljük.

Szöveg: Pongráczné Győri Boglárka, kaposvári evangélikus lelkész

Egyik ismerősöm Facebook-bejegyzése révén értesültem Veres András győri megyés püspöknek a lombikbébiprogrammal kapcsolatban tett megrendítő kijelentéséről: „A lombikbébiprogram minden formája bűn. […] A szülők pedig nagyrészt tájékozatlanok. Azt el kell mondjam, hogy a lombikbébiprogram nem járható út az élet továbbadására.”

Elolvastam az interjút, a kommenteket, és csak bámultam magam elé. Felsejlett előttem a múlt. A sok házi praktika, gyógyszerek, vitaminok, a fájdalmas műtét és az újabb csalódások hónapról hónapra. Hol a férjem volt erősebb, és tartotta bennem a reményt, hol én tudtam erőt adni neki. Emlékszem az esti imádságainkra: „Urunk, köszönjük, hogy egymáshoz rendeltél bennünket, köszönjük, hogy egymás segítőtársai lehetünk, de kérünk téged arra, add meg nekünk a közös gyermek ajándékát… De mégis, ne úgy legyen, ahogy mi, hanem ahogy te akarod.” Naponkénti istenélményt éltünk át a nehéz és örömös idők minden pillanatában. Éreztük nagyon, Isten jelenléte nélkül ezt az utat nem tudtuk volna végigjárni.

Veres püspök szerint sok szülő tájékozatlan. Azokra a párokra, akik ott ülnek valamelyik meddőségi centrumban vagy intézetben, sok minden jellemző, de a tudatlanság biztosan nem. Inkább reményvesztettség. Akik valaha is jártak ilyesfajta váróban, azok érthetik igazán, hogy ott nincs hangos kacagás, ott nincs hangos beszéd, sztorizgatás. Csak egymás kezét fogó, egymást segítő házaspárok, akik próbálnak erősek lenni, pedig egyáltalán nem könnyű.

Így ültünk mi is a kaposvári Kaáli Intézetben 2015 tavaszán. Egymás kezét fogva, vizsgálati papírokat szorongatva vártuk, mit fog mondani a doktor, mi lesz a menet. Egy cél lebegett előttünk: szeretnénk, ha lenne egy közös gyermekünk. De tudtuk, az intézet is csak egy lehetőség. Nincs garancia. Az orvosok, a nővérek segítőkészsége, empátiája újra és újra átsegített bennünket a nehéz pillanatokon.

Sosem felejtem el azt a június 8-át. Rajtam kívül még egy hölgy várakozott, mint kiderült, egy református lelkész felesége. Ott ültünk egy kis szobában, és azon gondolkodtunk: ez sem lehet véletlen. Nem lehet véletlen, hogy pont akkor, pont mi ketten, ilyen háttérrel várunk a lehetőségre. Aztán megtörtént a beültetés. Ránéztem az ultrahangra, és két kis pöttyöt láttam a képernyőn. Kijöttek a könnyeim, hisz idáig még sosem jutottunk el.

Két hét elteltével lehetett vérvételre menni, amelyből kiderült, sikeres volt-e a beültetés vagy sem. Az a két hét életem legkülönlegesebb két hete volt, félelemmel és reménységgel, totális elbizonytalanodással és boldogsággal. Csak számoltam a perceket, csak arra gondoltam, hogy annak a két kis életnek el kell indulnia. Minden nap minden percében Isten felé fordultam. Megszámlálhatatlanul sokszor térdeltem a kaposvári evangélikus templom oltáránál, és kitörtem Isten előtt: „Csak tartsd meg őket nekünk! De ne úgy legyen, ahogy én, hanem ahogy te akarod.”

A gyülekezetből sokan tudták, hogy milyen élethelyzetben vagyunk. Azok a családok, amelyek mindezeken keresztülmentek, támogattak és biztattak bennünket: nem kell elkeserednünk, ha nem sikerül, mert van újabb esély. Csak hát pár hónap, pár év, ki tudja… Istennek hála, nem kellett újabb esély, mert ott volt egy kis életkezdet a pocakomban. 2016. február 29-én, épp szökőnapon született meg Lázár. Mosolyog, odabújik és hív, jelzi csilingelő hangjával: immáron ő is a család része. Étkezés előtt imára kulcsolja a kezét, és lefekvéskor becsukja a szemét, de azért néha kisandít, ellenőrizve, mindenki azt teszi-e, amit kell, ha Istenhez fordulunk.

Én átéltem azt, milyen kitaszítottnak és reményvesztettnek lenni. Milyen az, amikor az ember könyörög, kér, és nem érkezik válasz. De megéltem azt is, milyen a mélységben megérezni Isten átkaroló szeretetét és erejét és az ember felé kinyújtott kezét.

Visszagondolva az elmúlt évek mélységeire és magasságaira, csak egy dolgot tudok: mondhat bárki bármit, én a saját szememmel láttam, hogy a föld nem lapos! A lombikbébiprogram nem bűn, és nem ördögtől való, hisz teli volt istenélménnyel. A belőle fakadó gyermekáldás sem átok, hisz azóta, hogy a fiam megszületett, az életemnek minden napja Istentől kapott ajándék!

A Bibliában olvashatjuk, hogy Jézusnak volt egy barátja, aki már négy napja a sírban volt. Amikor Jézus odaért a sírhoz, kiáltott, és „kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta”. (Jn 11,44) Hálásak vagyunk, hogy a Mester a mi életünkben is csodát tett. Hogy általa mi is életet kaptunk, és megélhetjük nap mint nap, milyen az a szeretet, amelyet csak egy gyermek tud adni.