Kötőszó

Luther példa lehet számunkra sok más mellett abban is, hogy nem ijedt meg a kételytől, hanem bátran vállalta azt. A ma egyházának, bár nagyon fontos, hogy hitéről markánsan tanúbizonyságot tegyen a világban, az is a feladata, hogy komolyan vegye az emberek kételyeit, mert ha valamit tanulhatunk Luther vívódásaiból, akkor az éppen a kételkedés fontossága.

Szerző: Liszka Viktor Gábor evangélikus lelkész

Amikor a reformáció szellemi atyjáról, Luther doktorról olvasunk, többnyire azzal a meghatározással és leírással találjuk szembe magunkat, amely szerint Luther Márton megreformálta a keresztyén egyházat, síkra szállva a hit, kegyelem és Szentírás elsőbbségéért. Kimutatta, hogy Isten kegyelme nem kiérdemelhető, hanem csakis hit által nyerhető el, emellett azt is, hogy a Szentírásban minden Krisztusra mutat, valamint hogy a Szentírás tekintélye előbbre való mindenfajta emberi tanításnál, illetve tanítói hivatal tekintélyénél.

A kétely mint előfeltétel

Azt is szokás mondani róla, hogy ő, és szellemi öröksége adta meg a középkor babonás, tudatlan, és a kor hatalmasságainak végtelenül kiszolgáltatott tömegei számára azt a szükséges bátorságot, végső lökést, amely az ébredező Európát és az egész nyugati gondolkodást az ész, az igazságosság, a modern haladás útján érdemben elindította, a vallásos élet számára pedig végre elérhetővé tette a Bibliát, az ige hirdetésének tartalmat és fajsúlyt teremtett.

Mindezekről azt mondhatjuk történelmileg, hogy jobbára megfelel a valóságnak, még ha ennél árnyaltabb is a kép, nincs okunk kételkedni Luther bátorságában és teológiai nagyságában.

Olyannyira, hogy a kétely fogalma mintha idegen volna attól a karaktertől, amit a reformátorban ismerünk: aki halált megvető bátorsággal állt ki a birodalmi gyűlés elé, és az igei alapon megszerzett bizonyosságából egy jottányit sem engedett, aki oroszlánként, foggal-körömmel harcolt az evangélium igazságáért, aki hitében megingathatatlanul állt ki nyilvános vitára bárkivel, legyen az mégoly nagyhatalmú egyházi személyiség.

Akkor mégis hogyan kerül egy mondatba Luther doktor és a kétely? Hiszen elsőre úgy gondolnánk, hogy a kétely a hit ellentéte, és épp most mondtuk ki magáról Martinus Lutherről is, hogy a hit megingathatatlan lovagja volt. Ahhoz azonban, hogy ilyenné váljon, rögös út vezetett, és ennek az útnak több szakasza is a kétely köveivel volt kirakva.

Ne értsük félre:

Sohasem Istenben vagy a Szentírásban kételkedett, hanem először saját magában, majd az Igét a kereszt felől megértve, és így megbátorodva a tradícióban, az Írást fölkészületlenül, vagy sehogyan sem magyarázó, legrosszabb esetben pedig öncélúan kifejtő teológiában és teológusokban.

Így ír arról, amikor belépett az ágostonos szerzetesrendbe: „Dr. Usingen, egy ágostonos barát, aki nekem tanárom volt az erfurti kolostorban, amikor látta, hogy a Bibliát mennyire szeretem, és milyen szívesen olvasom Isten szent igéjét, egyszer így szólt hozzám: Ejnye, ejnye Márton testvér, hát mi a csuda az a Biblia? A régi egyházi tudósokat kell olvasni; azok már kiszívták a Szentírás velejét és igazságait. Mert minden lázadást a Biblia idéz elő!"

Később, már Wittenbergában így ír: „Igen nehéz dolog az embernek hinnie, hogy Isten kegyelmes hozzá. Az emberi szív ezt fel nem foghatja.”

Valamint így: „Szent és jámbor szerzetes akartam lenni, s nagy áhítattal készültem mind a miséhez, mind az imádkozáshoz. Bár a legnagyobb áhítatban voltam, mégis kételkedésekkel mentem az oltárhoz és kételkedésekkel jöttem el onnan. Ha elmondottam is gyónási imádságomat, mégis kételkedtem; ha pedig nem imádkoztam, kétségbe estem.”

Nem nyugszik, míg meg nem találja

A közismert toronyélmény kapcsán, ahol hosszas vívódás után végre föltárult Luther előtt, hogy Isten kegyelemből teszi igazzá maga előtt az embert hit által, és lelki tusakodása nyugalommá változott, ezt írta: „Amennyire előzőleg az »Isten igazsága« kifejezést gyűlöltem, annyira nagy lett most az a szeretet, mellyel ezt az én legkedvesebb igémet magasztaltam.”

Szokásához híven Luther nagyon erős szavakat használ, de jó, ha meglátjuk a fiatal reformátor belső harcaiban, és kételkedéseiben azt a bátorságot is, ahogyan szembe mer szállni az évezredes értelmezés hagyományával, nem nyugszik egészen addig, amíg teljesen meg nem világosodik előtte a szavak értelme, és meg nem értette a kegyelem valódi természetét, amely csakis Krisztus keresztje felől fedi föl önmagát.

Valószínű, hogy ezek a bátor kételyek vezették el a későbbiekben a lánglelkű reformátort oda, hogy komolyan vegye a Biblia eredeti nyelveken való olvasását is, és elvárhatónak tartsa ezt mindazoktól, akik a nép között tanítani akarnak, vagy a szószékről hirdetik az igét. Kételkedett abban, hogy taníthatja, hirdetheti az igét olyan ember, aki az ihletett lelkű olvasás mellett a görög és héber nyelv ismeretét nélkülözi.

Ennek a bátor kételynek köszönhetik ma is a lelkész-szakos teológus-hallgatók azt a rengeteg verejtékes éjszakai órát, amelyet egy-egy nyelvi szigorlat előtt töltenek el a görög és héber nyelvkönyveik fölött görnyedve. Ilyenkor talán a teológus-hallgatók kicsit kételkednek abban, hogy Luther doktor jól meggondolta-e ezt a nyelvi reformot.

De ne viccelődjük el a kérdést. Tudjuk, hogy Luther kora többé-kevésbé a humanizmus időszakának kibontakozásával is egybeesett, amely szellemi irányzat jelszava lett az ad fontes-kifejezés, magyarán: vissza a forráshoz. Nagyon óvatos megfogalmazással, bizonyos értelemben Luthertől magától sem állt távol ez a gondolat, bár amíg a humanisták az antik kultúrához fordultak, addig Luther Márton a Szentírást tekintette egyedüli forrásnak, amelyhez vissza kell térni, és ennek eszközéül szolgált számára a görög, illetve a héber nyelv.

A Reuchlin-ügy és a Homályos Férfiak Levelei

Térjünk a lényegre: ennek kapcsán a reformátor bátor kételyeinek egy érdekes, és talán kevéssé közismert, rövid epizódját vesszük elő, amely a Reuchlin-ügy címet viselhetné.

A korszak humanistái körében viszont rendkívül népszerű volt a complutumi poliglott: ennek köszönhetően még nagyobb örömmel vetették bele magukat a héber nyelvbe és a zsidó misztikába. Ezt azonban az egyház fenyegetésként értelmezte, tanításának lehetséges elferdítéseként, ezért a nagy múltú, befolyásos kölni egyetem, amelyet a dominikánus, tehát az inkvizícióban is tevékeny szerzetesrend működtetett, széles körű kampányt indított.

Ennek keretében a német-római császárt kérték, hogy égettesse el a zsidó vallásos műveket. Eretneknek nevezték azokat, akik a bibliakutatásban az eredeti nyelven akartak olvasni, és akik adott esetben nem titkolták, hogy a Jeromos-féle latin Vulgata itt-ott téved valamely szakasz fordításában.

A császár szakvéleményt kért az ügyről egy bizonyos Johannes Reuchlintől, aki korának megbecsült jogszakértője volt, emellett a görög és héber nyelvek szakértője is. Olyannyira, hogy ő alkotta meg az első átfogó héber nyelvtankönyvet Európában, amelyet egyébként maga Luther is használt később.

Ez a Johannes Reuchlin pedig szakvéleményében határozottan rossz ötletnek találta a zsidó vallásos művek elégetését, magyarán nyíltan szembeszállt a kölni dominikánusokkal.

Véleménye bíróság elé juttatta, majd egyenesen Rómában találta magát a pápa előtt, egy eretnekper vádlottjaként. A szabad tudományos kutatás, és egyáltalán, a szabad gondolat jogához ragaszkodó humanisták, illetve sok reformer is Reuchlin mögé állt, így a Reuchlin-ügy voltaképp a később kirobbanó Luther-skandallum előfutára lett. Az erről szóló iratok gyűjteménye, amely az Epistolae Obscurorum Virorum, azaz a Homályos Férfiak Levelei címet viseli, történetesen szintén éppen 1517-ben látott napvilágot.

Az ekkor még elég fiatal Luther Márton atyától Bölcs Frigyes választófejedelem kért szakvéleményt a Reuchlin-ügyről, amely még nem dőlt el Rómában, és Márton testvér kifejezetten Johannes Reuchlin pártját fogta az ügyben, ugyanis igen nagyra becsülte őt.

Joggal vélhetjük, hogy Luther korai reformer gondolatainak azon része, amely a Szentírás eredeti nyelven való olvasásával függ össze, illetve kételyeit az egyetemes egyház tanítói hivatalának tévedhetetlenségében éppen ez a Reuchlin-ügy segített megalapozni, vagy inkább elmélyíteni.

Johannes Reuchlin végül kegyelmet kapott, ám szomorú irónia, hogy sosem viszonozta Luther szívélyes nagyrabecsülését, hanem mindvégig az ellenreformáció oldalán foglalt állást. Olyannyira, hogy amikor az egyik tehetséges unokaöccse, aki Wittenbergben volt egyetemi docens, csatlakozott Luther Mártonhoz, Reuchlin soha többé nem állt szóba vele. Ezt a tehetséges unokaöccsöt úgy hívták: Melanchthon Fülöp.

Reuchlin és Luther bátran mert kételkedni abban, hogy a Szentírás igazságát kutatni csak egy szűk réteg kiváltsága, hanem hittek abban, hogy le szabad, és le is kell fordítani a Bibliát, így a kor emberei is megérthetik azt.

Kételyeik az addig megingathatatlannak hitt tekintélyben nagyban hozzájárultak, sőt, komoly bázisává, alapjává váltak annak a hitbizonyosságnak, amit a reformáció egyházai képviseltek akkor, és képviselnek ma is.

Luther kételye ma

Végül föl kell tennünk a kérdést: mit sugall a reformátor kételye nekünk a jelenkorban, és mit meríthetünk a kételkedni bátran hajlandó Luther szellemi örökségéből ma?

A XX. század egyik legnagyobb formátumú, német evangélikus teológiai gondolkodója, Paul Tillich segíthet megértenünk a korszellemet. Tillich világosan látta a modern ember megkerülhetetlen problémáját; hogy ennek – a régiekhez képest – teljesen megváltozott élete nélkülözi a szilárd bizonyosságot. Nagyon sokan vesznek el a töménytelen mennyiségű hitirányzat, gondolati vonulat, és ezerféle eszmei rendszerek között, már nem is tudja igazán a ma embere, hogy miben higgyen, mi az, ami biztos, amin szilajul megvetheti a lábát. Ezért aztán hamis bizonyosságokba áll bele, létbizonytalanságát, szorongásait és kételyeit álspirituális, üres, tartalom nélküli fanatizmusba fojtja. Folyton festett egekbe néz.

Éppen ezért a ma egyházának, bár nagyon fontos, hogy hitéről markánsan tanúbizonyságot tegyen a világban, az is a feladata, hogy komolyan vegye az emberek kételyeit, mert ha valamit tanulhatunk Luther vívódásaiból, akkor az éppen a kételkedés fontossága. Adott esetben a helyén kezelt, és jó nyelvezetben lefordított kétely az, ami az elveszett embert a Krisztushit felé terelheti, és ösztönözheti arra, hogy a helyes kérdéseket tegye föl.

Igaz, ma már nem kell küzdenünk azért, hogy a Szentírás eredeti nyelvű szövegei elérhetőek legyenek. Mostanra már jobbára minden információ elérhető, lefordítható és kedvünk szerint magyarázható, de talán ez legalább akkora probléma.

Ma az egyház reformációjának új aktualitását, mai feladatát éppen az jelentheti, ha szembe mer nézni a kételyekkel és félremagyarázásokkal, ahogyan Luther és Reuchlin is tette, és hitigazságait le is tudja fordítani a kor nyelvére, ismét csak: ahogyan Luther tette.

Hogy ez konkrétan miként valósulhat meg, az egy másik, hosszabb gondolatmenet vezérsíkját képezhetné, ez az írás azonban csak arra akart rámutatni: 

Luther Márton példa lehet számunkra sok más mellett abban is, hogy nem ijedt meg a kételytől, hanem bátran vállalta azt, ameddig az emberek javára tudott lenni vele.

Saját kérdésére Reuchlin nem jól válaszolt a kornak, vagy nem maradéktalanul, de kérdése mégis időt állónak bizonyul. Ugyanezt a kérdést most a mi jelenünk teszi föl nekünk. Nem az a dilemma, hogy van-e válaszunk rá. Természetesen a tradíciónk tud felelni. Inkább a fordításunk fontos.

Ebben a kijelentő módban fogalmazó kornak tudunk-e Reuchlinhoz, vagy leginkább Luther doktorhoz méltó kérdőjeleket kanyarítani? Komolyan vesszük a környezetünk kételyeit?