Kötőszó

Amikor ezek a sorok megjelennek, vacak hangulatban leszek. Nem vagyok jós, és nem is úgy döntöttem, hogy rosszkedvem lesz, ez egyszerű tapasztalat. Mikor először vettem észre magamon, megijedtem: pár hónap tanítás után miért önti el a szívemet a fásultság, az unalom, a „semmi nem sikerül” levertsége? Aztán rájöttem, hogy semmi bajom nincs, csak az, hogy ősz van.

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: unsplash.com

Majdnem minden hónapban meg tudom találni a szépséget. Mind a tizenkettőről – illetve igazából tizenegyről – tudok valami olyasmit mondani, ami megdobogtatja a szívemet. Ádvent, tavaszillat, nyári bulik, langyos szeptember – hirtelen ezek jutnak eszembe. Mindről tudok szépet mondani, kivéve a novembert. Arról (egy kamaszkori élményen kívül) semmi olyasmi nem jut eszembe, ami megmelegíti a lelkemet. Helyette ilyesmi jár az eszemben: nátha, nyálkás eső, köd, unalom, élet helyett túlélés, a nyár már messze, a karácsony még messze, sötétben botorkálok ki reggel az ágyból, a restanciák, időre el nem végzett feladatok lavinája… Brrr!

Cseh Tamás énekel egyik dalában (Kéne egy dal) arról, hogy mi mindenről lehetne dalt írni: szülőházról, hazáról, édesanyjáról, a dalról magáról… Csak éppen neki jutott mindegyikből olyan, ami nem dalba való. Hát így vagyok én is a novemberrel: a november nem dalba való. Semmi emelkedettség nincs benne – az én számomra. Valószínűleg van, aki átéli ennek a szépségét és örömét is. Talán olyan is van, akinek ez a legszebb hónap – mert, mondjuk, születésnapot ünnepel éppen akkor. Be kell vallanom, nekem nem. Én ebben a négy hétben a túlélésre játszom.

Don’t worry, be happy!

Már csak az a kérdés, hogy nagy baj-e ez. Tudom, vannak olyanok, akik állítják, hogy soha az életben nem unatkoznak, mindig teli vannak energiával, életkedvvel – én pedig eldöntöm, hogy igazat adok-e nekik, vagy csak meghallgatom őket.

Idegesít, hogy a reklámokban is ezzel találkozom: a legnehezebb napokon is biciklire fel, lányok, hadd száguldjunk! Öregek az égig dobálják kisunokájukat; az anyukák mosolyogva nézik, hogy a gyerek összefirkálta a parkettát, és minden baj megoldható egy csokiszelettel. Mintha kényesen ügyelnénk arra, hogy ne legyen rossz napunk, ne fogjon rajtunk a kor, a stressz, semmi, ami tönkretehetné azt a tényt, hogy kitűnően vagyunk.

Nagy a nyomás rajtunk, hogy mindig jól legyünk. Még nagyobb, ha a vállunkra tett teherre még a hitünket, vallásosságunkat is ráhelyezik. Mert egy keresztyén ember, egy megváltott ember nehogy már szomorú, kedvetlen, unott legyen valaha is! Isten mindig szeret – hogyhogy te nem vagy állandóan boldog tőle?
Persze a másik véglet se jobb: az örökös panasz, a rosszkedv mint életcél éppolyan fárasztó, unalmas, de erről már korábban írtam. Van, aki örökös panaszkodást vár el tőlem – és van, aki az örökös örömöt kéri számon rajtam.

Ideje van…

Nem emlékszem olyan igazán bölcs biztatásra – sem a Bibliából, sem máshonnan érkezve –, amely azt állítaná, hogy ha ügyes vagy, akkor soha nem fáradsz el, soha nem történik veled semmi, ami elkedvetlenítene. Olyan azért van a Bibliában, hogy az Úr „erőt ad a megfáradtnak” (Ézs 40,29) – de nem hiteti el vele, hogy sosem lesz az.

Hiába, megint legkedvesebb bibliai figurámhoz kell visszatérnem, a Prédikátor könyvének írójához. Mai szóval mondva ő igazi troll, a szó jó értelmében. Van, amikor a trolloknak egyetlen céljuk van: minden gondolatot, érzést nevetségessé tenni. A Prédikátor azonban nem öncélú romboló! Egyszerűen leél egy életet, figyeli a világ és önmaga sorsát, hallgatja a jó tanácsokat, amelyek megmondják, hogyan kell szépen, jól élni, hogy mindig jó legyen a sorod – majd öregen, tapasztalatokkal telve azt mondja: ez butaság (majdnem másik szót használtam).
Mert a világ nem így működik. Nem igaz, hogy Isten a jót megjutalmazza, a rosszat megbünteti – ha valami jót kapsz, az ajándék, nem jutalom, nem csak a jók kapják, és ráadásul semmit nem ér, ha nem tudod élvezni.

És nincs olyan eszköz, amellyel biztosíthatod, hogy mindig erős legyél, és kiegyensúlyozott legyen az életed. „Mindennek rendelt ideje van…” – kiáltja világgá. És ebben a mindenben tényleg benne van minden: a sírás, a halál, a magány, a szétesettség pillanatai is, nem csak az öröméi. 

Így egyet tehetsz: hálás vagy az öröm napjaiért, élvezed őket, elviseled az elkerülhetetlen rossz napokat, és bízol Istenben, akitől mindkettőt kapod.

Hullámvölgyek és hullámhegyek

Az élet hullámverésének, bennük a hullámvölgyeknek a megértésében sokat segít a november. Eleve a halottak napjával, november 2-ával kezdjük – az elmentekre, a hiányzókra emlékezünk. Arra figyelmeztet, hogy nem vagyunk végtelenek – sem életben, sem életerőben. Bölccsé tesz ez a tapasztalat. Különös módon ez a felismerés engem megvigasztal. Biztat: emberi gyarlóságaim, rendszeres novemberi lelki ködjeim nem tragédiák, amelyek tönkreteszik életemet, hanem szerves részei annak. Nem örülök nekik, de nem kell szégyellnem, hogy vannak. És ha szemükbe tudok nézni, jobban el is viselem őket, akár iróniával is, és különös módon annál gyengébb a szorításuk. Kevésbé nyomaszt a novemberi köd, ha tudomásul veszem, hogy most itt van, számolok vele.

Nem szeretek panaszkodni, de ha ilyenkor valaki megkérdi: most hogy vagy, azt válaszolhatom, most nem jól. De ebben nemcsak a nem jól kifejezésen van hangsúly, hanem azon is: most. Most éppen. De tudom, hogy előtte-utána minden telve van ajándékokkal, illatokkal, szépségekkel, erővel. Szerintem egészen jó az arány: egy hónap morcossággal áll szemben tizenegy hónapnyi öröm.

Ugyanakkor ez a hangulat csak a felszín – és József Attilától tudjuk: fecseg a felszín, hallgat a mély. A felszín az, hogy novemberben én elveszettnek érzem magam – a mélység az, hogy igazából soha nem vagyok elveszett. A felszín, hogy vannak rossz hangulataim – a mély az, hogy Isten szeretetének állandó jelenlétében élek. Nem az az evangélium lényege, hogy én mindig boldog vagyok, hanem az, hogy Isten megtart, akármilyen vagyok is. Még novemberi szürkeségem idején is.