Az elmúlt hónapban keresztény körökben nagy felháborodást keltett a hír, hogy Stockholm leszbikus püspöke, Eva Brunne le szeretné szedetni a kereszteket a város Tengerésztemplomának belsejéből. Jelen írás gondolatkísérlet arra, hogy a kereszt éppúgy, mint a heteroszexualitás, valójában nem szerves része a keresztény üzenet lényegének.

Szerző: Bence Áron

Eva Brunne ezzel olyan szakrális teret akart kialakítani a lutheránus Svédország fővárosában, amelyben az ide látogató muszlim, hindu és egyéb vallású tengerészek is lelkiismeret-furdalás nélkül imádkozhatnak. Brunne szerint „a lelkészek továbbra is Krisztusról tanúskodnának, ahogyan azt minden egyes nap, minden egyes találkozás során teszik”, azonban „ez nem jelenti azt, hogy kicsinyesnek kellene lennünk a más vallásúakkal szemben.” A javaslatot a Tengerésztemplom lelkésze, aki nem tartozik a püspök alá, elutasította, mondván, hogy ez egy keresztény szentély, ő sem reklamálna, hogy alakítsák át a belső tereket az ő szájíze szerint, ha egy más vallású templomba tévedne be, s imádkozni akarna.

A keresztek tehát maradnak a stockholmi Tengerésztemplomban.

Ezt azért érdemes itt az elején kiemelni, hogy szakrális tereinket biztonságban tudva a továbbiakban ne a zsigereink, hanem a fejünk irányítsák a témáról való gondolkodást.

Szinte minden hírportál említésre érdemesnek tartotta, hogy a javaslattevő püspök a világ első nyíltan leszbikus egyházi vezetője. Joggal merül fel bennünk a kérdés, miért volt erre szükség. A bulvárhírgyárosok feltehetően csupán a szenzáció miatt emelték be a tudósításba a püspök normaszegő szexuális irányultságát. A két jellemző, az egyházi közegben felvállalt homoszexualitás és a kereszténység fő szimbólumának eltávolítása azonban mélyebb szinten is rokon egymással: mindkettő olyan értékeket kérdőjelez meg, melyek a nyugati keresztény kultúrában évezredekig megkérdőjelezhetetlennek tűntek.

Jelen írás gondolatkísérlet arra, hogy a kereszt éppúgy, mint a heteroszexualitás, valójában nem szerves része a keresztény üzenet lényegének.

Előbbi mondatom lehet az első számú trollfogó csapda. Szándékosan helyeztem el a szövegben, aki fennakad rajta, nyugodtan kezdhet szájhabozni. A többiekkel viszont menjünk tovább.

Ma is emlékszem rendszeres teológiai professzorunk megállapítására, mely szerint a kereszténység „korrektívum”. Vallásfilozófiai szempontból önmagában nincs értelme, nem külön vallás, hanem a zsidó hagyomány továbbgondolása, kritikája. Természetesen az évezredek alatt saját kultúrája, szimbólumvilága lett, de a Názáreti Jézus tanítása és története a zsidó hitvilág rendszerében nyeri el forradalmi jelentését. Benne az ézsaiási gondolatkör, az emberek között lakó Isten, a kinyilatkoztatás világban való elrejtettsége, a félreismert és megalázott „Isten szolgája”-kép testesül meg és radikalizálódik. Vagy, ahogyan az egyház ősidők óta vallja: Krisztusban Isten évszázados, a próféták által kinyilatkoztatott ígéretei teljesedtek be.

Ezért aztán, ebből a vallásfilozófiai irányból szemlélve, nincs igaza annak az érvnek, hogy más vallás szimbólumait sem bántjuk, miért is engednénk, hogy bárki – pláne belülről – a keresztény tereket csupaszítaná, mert a kereszténység nem vallás. 

A kereszténység korrektívum. Forradalom. Botrány.

A stockholmi Tengerésztemplom

A nyáron a fóti kántorképző egyik tanfolyamán tartottam egy áhítatot Pál apostol kereszt-értelmezéséről. Kiindulási szövegem ez volt: „Miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1, 22-24)

A szöveg képi hitvallások helyett a szóbelire helyezi a hangsúlyt; Pál az igehirdetés központi szerepéről beszél (éppen úgy, mint Eva Brunne). Azt vettem észre, hogy Pál szemében a kereszt, ami valóban teológiájának középpontjában áll, nem jel. Hiszen a zsidók jelre vágynak, mégsem kapják meg ezt a keresztben. A sémeion szó a szövegben égi jelet, csodát takar, mégis, úgy gondolom, releváns lehet számunkra Pál megállapítása: a kereszt nem valami csodatévő kép, üdvözítő, kőbe vésett szimbólum, hanem a botrány kifejeződése. Bár a kereszténység története során oly sokan használták és használták ki hatalmi céljaikra a keresztet, nem szabad elfelejtenünk, hogy eredetileg ez nem volt más, mint kivégzőeszköz. Helyettesíthetnénk máglyával, kerékkel vagy elektromos székkel is. Annak ellenére, hogy a keresztény lelkiség sokrétű szimbolikát épített köréje, nem az a pláne benne, hogy két, egymásra merőleges fadarabból áll, hanem az, hogy emlékezteti az embert: Isten annyira szerette ezt a világot, odáig menően részt akart venni benne, hogy képes volt az elfogott, halálra ítélt, minden méltóságuktól megfosztott, köztörvényes bűnözők sorsára adnia önmagát.

A kereszt nem jel. A kereszt esemény, a kereszt botrány. Annak a kifejeződése, hogy Isten radikálisan közösséget vállal velünk. Hogy a világ az egészet félreérti. S hogy ennek ellenére, rejtőzködő módon, a botrányból új kezdet, megváltás sarjad. 

A stockholmi incidens és az arra adott, heves keresztény reakciók kapcsán az jutott eszembe, hogy egy olyan vallási irányzatnak, melynek középpontjában az önmagát megüresítő Isten, a másikat szolgáló, saját veszteségeivel nem számoló szeretet áll, tulajdonképpen könnybe lábadt szemmel kellene üdvözölnie a svéd püspök javaslatát. A falak lecsupaszítása, s így a saját vallásos kultúrám kárára a más vallású ember Istenhez hívogatása: a lehető legkonzekvensebb keresztény stratégia lenne.

A falak lecsupaszítása a lehető legkonzekvensebb keresztény stratégia lenne. (A kép illusztráció)

Tudom, sokakat megbotránkoztathat ez a gondolat is, de ez van, ha az ember a kereszt mellett kötelezi el magát. Itt minden olyan érv létjogosultságát veszti, hogy „oké, hogy te ilyen befogadó vagy, de ezek a mások, ezek nem értik ennek az erkölcsi magaslatait, ezek csak a hatalomdemonstrációból értenek, te meg majd megnézheted magad néhány év múlva, amikor végleg kiszorítanak és elhallgattatnak.” Akinek a kereszt áll gondolkodása középpontjában, az csak mosolyog ezeken az egyébként reális érveken. Hiszen Jézus is odaadta magát. Az ő erkölcsi fölényét sem értették meg. Hanem jól kivégezték. Konyec. Mégis, a keresztény ember ehhez az eseményhez köti megváltásának titkát. Azt állítja, hogy új kezdet a másokért vállalt elbukásból támadhat.

Másrészt. Mert persze mindig van másrészt is. A kereszt, legyen az egy kis fakereszt egy kamaszlány nyakában, vagy egy hatalmas bronzfeszület egy székesegyház főoltárán, éppen ennek a botránynak az emléke. Hogy Isten testet öltött itt a világban és bűnözőként kivégezték. Persze az emberek ezt sokszor elfelejtik, hordják katonai jelvényként, fukszként és jelentésevesztett díszítő motívumként. De a zsidók és a muszlimok számára éppen az előbbiek miatt elfogadhatatlan, hiszen hitük szerint ez istenkáromlás. Isten nem bújhat emberbőrbe, Istent nem lehet megsebezni, pláne nem megölni.

Ezzel szemben a kereszténység alapüzenete az, hogy de.
Sőt, ez nemcsak hogy lehetséges, hanem az egésznek ez a lényege.

Minden olyan kulturális elem, legyen az szimbólum, szófordulat, ének, vagy egyéb hagyomány, ami ezt a keresztény alapüzenetet idézi fel újra meg újra a világ előtt, féltett kincse az egyháznak, amit joggal igyekszik megőrizni.

De jusson eszünkbe mindig, amikor egy-egy ilyen elemet védelmezünk, főleg, ha másokkal, más vallási meggyőződéssel szemben, hogy a keresztény üzenet lényege a másikat szem előtt tartó, feltűnés és számítás nélküli áldozathozatal. A kereszténység lételeme az önfeladás és az erről az önfeladásról szóló igehirdetés.

Csak hát ez nehezen emészthető dolog. Ki akarna egy ilyen önfeláldozó vallási irányzathoz tartozni? Akkor már sokkal jobb lenne valami prosperáló, dicsőséges csapat tagja lenni, s kevésbé paradox szimbólumokkal bírni. „E jelben győzni fogsz!” – mutatja fel a legenda szerint az angyal Constantinus császárnak a keresztet. Nevezhetjük ezt az epizódot a kereszténység központi üzenet-torzulásának szimbolikus kezdőpontjának. Amikor a kivégzőeszköz, amin Isten maga szenvedett ki, katonai sikerek zálogává válik. A botrány jellé. Mégis, ez a fajta kereszténység már sokkal inkább bejön a felsőbb rétegeknek. Ez már sokkal inkább fogyasztható, mert racionális. S szép lassan a kulturális peremvidékre szorul az első századok keresztény paradox hitvallása:

"Ha meggyilkoltok, megkínoztok, elítéltek bennünket... Igazságtalanságotok tanúsítja, hogy ártatlanok vagyunk... Minél több embert kaszaboltok le közülünk, annál többen csatlakoznak hozzánk. A keresztények vére magvetés." (Tertullianus: Apologeticus 50.)

Constantinus látomása:„E jelben győzni fogsz!”

Képek: innen, innen, innen és innen.

Jelen írást vitaindítónak szántunk. Válaszként született rá Kovács Viktor A kereszt trollja című írása. Az itt közölt vélemény-cikkek nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját, de fontosnak tartjuk közölni ezeket, hiszen így válhat a KötőSzó eredeti céljainak megfelelően, a nézetek sokszínűségét bemutató, valódi párbeszédet elősegítő tereppé.