Kötőszó

Lehet, hogy ezzel sok lelkészkollégát magamra haragítok, de akkor is kimondom: nem tudok mit kezdeni egyházi esztendőnknek mostani három (böjtelő-szerk.) vasárnapjával . Pedig magát az egyházi esztendő fogalmát zseniálisnak tartom. Adventi csönd, karácsonyi öröm, ami a vízkereszt utáni féktelen örömbe, a farsangba vált át, hogy aztán jöjjön a böjt, amely önmagával szembesíti az embert. Aztán jön a feltámadás ünnepe sok-sok örömteli vasárnappal, a pünkösd lángolása, majd a Szentháromság utáni vasárnapok, amelyek segítenek rendszerezni mindazt, amit átéltünk. Nagyszerű találmány!

Szöveg: Hegedűs Attila | Fotó: Freepik.com
Nem csak én vagyok ennyire lelkes: a hitét fiatalon elvesztett, majd öregen újra megtaláló Kosztolányi Dezső is nagyszerű szavakat mond egy pap költő barátjának: milyen csoda, hogy az évet szakaszokra bontjátok, hogy az élet hullámvasútját egy éven belül megélitek! És ezt ráadásul akkor mondja, amikor éppen nem tud mit kezdeni a hittel. Még hitetlenül is érzi ennek a csodáját. Hát még az mit gondolhat, érezhet, aki ebben a rendben éli a mindennapjait!

És ebben a rendben érzem megakadásnak a böjtelő vasárnapjait: hetvened, hatvanad és ötvened vasárnapját. Ezek még a vízkereszt utáni vasárnapok részei, de már nem elölről, vízkereszttől számoljuk őket, hanem visszafelé, a húsvéttól: a nevüket onnan kapták, hogy körülbelül hány nap van húsvétig – hetven, hatvan, ötven, majd megérkezik az igazi böjt a maga negyven napjával.

Érdekes, hogy ezt a hagyományt hazánkban csak mi, evangélikusok tartottuk meg. Én pedig felteszem a kérdést: miért? Értem én, hogy van egyháztörténeti oka: állítólag egyszer egy város ostrom alatt állt, és a lakók Istent hívták segítségül úgy, hogy meghosszabbították a böjtjüket, és ez maradt meg szokásként. Azt is megértem, hogy ezeknek a vasárnapoknak különleges mondanivalójuk van. Mégis, nem tudom elhessegetni magamból a rossz szájízt.

Eleve az a furcsa, hogy egy vasárnap azt mondjuk, itt van vízkereszt utáni utolsó vasárnap, miközben van még három a böjtig. A problémám azonban mélyebb ennél.

Böjt után böjt? Böjt előtt böjt?

Lehet, hogy tévedek, de azt érzem, van egy önfeledt, derűs időszaka az évünknek, a farsang – a bálok, bulik ideje –, és ennek a második felében nem engedjük meg magunknak a teljes önfeledtséget, a felhőtlen örömöt, hanem már előrefelé kacsintgatunk a böjt, az önvizsgálat idejére. Mintha félnénk átadni magunkat a vidámságnak. Mintha fél szemmel mindig azt lesnénk: Biztos, hogy jól csinálom? Nem veszélyes a féktelen vidámság? Ironikusan mondva: túl jól érzem magam, csak nincs velem valami baj?

A keresztyénséggel szemben gyakran megfogalmazódik az a vád, hogy nem szereti a mindennapok örömét, mindig kifelé és fölfelé mutogat. Valaki mesélte, hogy egy keresztyén ifjúsági táborban hatalmas hangulat kerekedett, fájt az oldaluk a nevetéstől. Annak, aki az esti áhítatot tartotta, ez a szertelen jókedv sajnos nem tetszett, és így kezdte az áhítatot: öröm, de nem ez az öröm, hanem a Krisztustól kapott öröm! Sikerült mindenkinek az arcáról letörölnie a mosolyt. Megérte?

Könyörgöm, komolyan? Ellentétben van egymással a mindennapok öröme és a Krisztustól kapott öröm? Szégyellenünk kell a nevetésünket?

A Csokoládé című film egy jelenetében a város keménykezű, bigott polgármestere „segíteni akar” a város fiatal papjának, és megírja helyette a húsvéti prédikációt. Az igehirdetés arról szól, hogy a böjt után is visszafogottan, aszketikusan kell élni. Mintha a húsvét nem az öröm ideje lenne! Böjt után böjt? És böjt előtt böjt? (Szerencsére a polgármester az utolsó pillanatban engedi, hogy a pap arról beszéljen, amiről kell: az örömről.)

Kánai borbőség

Újra és újra eszembe jut a kánai menyegző, ahol Jézus megjelent a tanítványaival, és megtörtént a kínos baki: kevés lett a bor. Jézus pedig borrá változtatja a házban őrzött vizet. Több okból is érdekes ez a történet. (Hallottam egy frivol kérdést: miért fogyott el a bor? Hát mert a szervezők nem számoltak Jézus tanítványaival. Vagyis azzal, hogy elfogadják a meghívást, illetve hogy ha ott vannak, akkor inni is fognak.)

Ráadásul aki volt már lagziban, tudja, hogy az aztán tényleg a poénkodások, az ugratások helye, néha pajzán beszólásokkal. Hát persze, hiszen férfi és nő egyesülését, életre szóló kapcsolatát ünnepeljük! És Jézus részt vesz egy ilyen vidám alkalmon. És még a vizet is borrá változtatja – nem semmi minőségben és nem semmi mennyiségben. A vőfély maga is mondja, hogy ez az igazi jó bor, ráadásul kis matekkal kiszámolhatjuk, hogy körülbelül hétszáz literről van szó – ez ezer üveg (!), ha mai szemmel nézzük. Messze több, mint amennyire szükség van! Jézusnak nincsenek aggályai, hogy: jaj, vajon szabad-e részt venni ezen az ünnepen, szabad-e kapatos embereknek még bort adni?

Ugyanakkor ez a túláradó bőség túlmutat önmagán: a zsoltár szerint „megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam” (Zsolt 23,5). Itt bizony Isten túláradó szeretetéről van szó! Jézus csodája jel, Istenre mutat.

Teljes szívvel, önfeledten

Most akkor egyik vagy másik? Földi vagy mennyei öröm? Számomra az a kérdés: miért vagy? Miért kellene különválasztanunk?

Tudom én, hogy a böjtelő vasárnapjai nem föltétlenül erről szólnak. Mégis fontosnak tartanám, hogy amikor ünneplünk, teljes szívünkkel ünnepeljünk, és amikor vidámak vagyunk, önfeledten legyünk azok. Ne kacsingassunk előre és hátra, merjük vállalni, hogy nevetünk!

És ne feledjük, hamarosan eljön a böjt, amikor magunkba nézünk, amikor elcsöndesedünk. Az élet megy tovább, az egyházi év hullámvasútja folytatódik. De a böjt mélységét akkor éljük meg igazából, ha előtte a farsang derűjét is igazából megéltük.