Meg kell állni. Nincs mese. Valóság van. Mégpedig a törékeny változat. Ha színház is az egész világ, most be kell húzni a függönyt, és csendben kell maradni. Se taps, se ováció nem illik ide. A hallgatás már csak ilyen. Nem mond semmit, és mégis többet mond minden szónál. Ez most az a pont, ahol nincs más választásunk, mint bekötni a csónakot a kikötőbe és várni a napfelkeltét. Nem tehetünk mást, mint vagy a könnyeket, vagy a másodperceket számoljuk. Semmi más nem fog történni. Nem lesz katarzis, nem lesz meghajlás. Várakozás van, de még inkább az elengedés lehetetlenségének fájdalma, ami ki tudja, hol áll meg, kit hogyan – és meddig – talál meg.
Szöveg: Gáncs Tamás | Fotó: Kleb Attila/ Cziffra Fesztivál
Legutóbb egy metrómegállóban találkoztam Tompival. Rohant. Én is rohantam. Megöleltük egymást, és abban maradtunk, hogy majd beszélünk. Nem álltunk meg, rohantunk. Ő arra, én erre. Nem beszéltünk azóta. Sokszor eszembe jutott a mai napon ez a villámbúcsúzás. Amiről akkor még nem tudtam, hogy végső búcsú volt. Utolsó mosoly az utolsó előtti megállóban.
Hihetetlen tehetség volt. Már a középiskolai évek alatt is róla beszélt a Szerb Antal Gimnázium apraja-nagyja. Büszkék voltunk rá, hogy egy helyre járhattunk, és hallhattuk őt úgy énekelni, ahogy csak nagyon kevesen tudnak. Közös baráti-családi találkozások, zenélések sejlenek fel bennem, és az eleven érzés, hogy kiráz a hideg, ahogyan megszólal a hangja, és ahogyan a hangján keresztül jelen van a maga teljes elbűvölő személyiségével, önazonos valójával. Az Égből jött, oda érkezett meg, erről meg vagyok győződve. Sok mindenben kételkedem, egyre több mindenben, de ebben nem.
Ha Kátya megállt a színpad közepén, megállt vele az idő. És akik ismerhettük, tisztelhettük, szerethettük, vele együtt beleragadhattunk ebbe a megállított időbe. Micsoda kiváltság volt ez! Amolyan meg nem érdemelt ajándék.
Ma sokan állunk a megállóban, és tombol az igazságérzetünk, és legszívesebben visszatekernénk az időt. Lehet, a teret is. Közös a tehetetlenségünk és a fájdalmunk, amikor búcsúzunk. De a reménységünk is közös, hogy ő már leszállt. Oda, ott, ahova, ahol nincs rohanás, nincs szenvedés, nincs darabokra tört szív, hanem csak és kizárólag mennyei megérkezés van.
Az Ég áldja meg Kátya emlékét bennünk és közöttünk!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr8418417925
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
