Kötőszó

„Vajon a lelkünknek hány százalékát használjuk? Mert meggyőződésem szerint az ember, az emberiség szempontjából ez sokkal súlyosabb kérdés, még akkor is, ha az agy három kilogrammot nyom, a lélek tömegét pedig nem ismerjük...”

Szöveg: Balczó Mátyás | Fotó: Freepik.com

Az elterjedt nézet szerint az agyunknak mindössze alig néhány százalékát használjuk. Adódik a kérdés, hogy az ember milyen szellemi teljesítményre lenne képes, ha nagyobb, akár sokkal nagyobb arányban használná az agyát. Érdekes felvetés – lenne, ha egyébként nem egy tudományos alapokat nélkülöző mítoszról lenne szó, hiszen az agyunk nagy része valójában mindig aktív, és – funkcionális mágneses rezonanciás képalkotó módszerrel kimutatták – egy egyszerű feladat végrehajtása közben is dolgozik.

Az agykapacitás tudományosan megállapított teljesítményétől függetlenül elmondható, hogy az ember, általában az emberiség a mind gyorsabb és hatékonyabb tudásmegosztás révén egyre nagyobb szellemi teljesítményre képes. Amit ma csak fikciónak gondolunk, tudományos-fantasztikus filmekben látunk, az néhány éven belül a velünk élő valóság lehet. A Terminátor 2. című film a gépek lázadását vetítette előre, ma pedig már teljesen valós félelem, létező kockázat, hogy a tanulásra képes mesterséges intelligencia komolyan beavatkozik az életünkbe. Kérdés, hogy elszabadul-e, mint a Skynet a Terminátorban, vagy kordában tartható.

De vajon a lelkünknek hány százalékát használjuk? Mert meggyőződésem szerint az ember, az emberiség szempontjából ez sokkal súlyosabb kérdés, még akkor is, ha az agy három kilogrammot nyom, a lélek tömegét pedig nem ismerjük, bár egyesek szerint pár gramm csupán. De igazából teljesen lényegtelen is, mert a lényeg az, hogy lélek márpedig van. A lélek maga az ember, és sokkal több, mint megfoghatatlan, pátoszos valami. A lélek meghatározza az emberi minőséget. Ebbe az irányba terelik gondolatainkat az olyan hétköznapi kifejezések is, mint a lelketlen és annak ellentéte, a nagylelkű. Van lelkiismeretünk, amelyet ha megpróbálunk elnyomni, akkor idővel furdalni kezd; a megmagyarázhatatlan, a tudatosságon kívül eső cselekvéseket pedig a lélekjelenléttel magyarázzuk. Ez a kifejezés is túl bejáratott ahhoz, hogy helyén kezeljük a jelentését, pedig nagyon is érdemes ízlelgetni, boncolgatni a szót: lélekjelenlét – lélek, jelenlét.

A bennünk lévő lélek érzékszerv is. A fülünkkel, a szemünkkel ellentétben láthatatlan, de létező érzékszerv, amellyel felfogjuk a szintén láthatatlant, de szintén létezőt: az Istent. Aki bennünk van, és akiben mi is benne vagyunk. János első levelének 4. fejezetében olvassuk: „Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” (12–13. vers)

Ez az a Lélek, amelyre nagyobb százalékban kellene hagyatkozunk. Természetesen nem arról van szó, hogy szoktassuk le magunkat a gondolkodásról, mert gondolkodni jó, gondolkodni kell. Én például szeretek néha egy-egy jó gondolatot továbbérlelni magamban. Ilyen volt számomra Kondor Péternek az a mondata, amelyet a böjttel összefüggésben így fogalmazott meg az Evangélikus Élet magazinnak nyilatkozva: „Önmagában nem azért mondunk le valamiről, mert káros, hanem azért, mert akadályoz egy cél elérésében.” 

Lemondani valamiről, ami akadályoz egy cél elérésében. A túlagyalás elhagyása – ez az, amire próbálok figyelni a böjtben, majd ezt továbbvinni magammal az év, az életem többi napjára. Mert az agyalás önmagában nem káros, de a túlagyalás, a saját értelmembe vetett túlzott bizodalom akadályoz abban, hogy az életem az Isten országának megismerésével már itt a földön teljesebbé válhasson.

A böjtben most ezen gondolkodom, lelkesen.