Kötőszó

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – Tamási Áron legismertebb mondatát egy jogfosztott és örök hontalanságra ítélt, megtért amerikai fekete bőrű szájába adja, az élet értelmét firtató kérdést pedig a migrációban élő Ábel tette fel. A regény tanulsága szerint azt a valaholt, ahol otthonra lelünk a világban, nem könnyű megtalálni. A történelem tanulsága szerint pedig nem is mindig sikerül: szülőföldjüket sokaknak kellett és kell ma is elhagyniuk a legkülönbözőbb okokból. A migráció az evangélikus egyház történetének is szerves része.

Szerző és fotók: Kertész Botond történész

A Museen im evangelischen Raum hat olyan ország tíz, evangélikus múlttal foglalkozó intézményét fogja össze egy munkaközösségbe, amelyek egy hároméves projekt keretében járták körül az evangélikus migráció témáját. Aktuális, sokat vitatott és éppen ezért nem könnyű témát választottak. A vállalkozás keretében minden résztvevő kiállítóhely maga választotta ki, hogy pontosan mit szeretne bemutatni egy-egy időszaki kiállítás keretében.

Remény volt, nem pedig elvárás, hogy a tíz különböző kiállítás korszakok és témák szerint is az elmúlt öt évszázad evangélikus migrációtörténetének keresztmetszetét adja. A reménység valóra vált: a megvalósult időszaki kiállítások a 16.-tól a 21. századig mutattak be megrázó és felemelő történeteket üldözésről és önkéntes elvándorlásról, beilleszkedésről és kirekesztettségről, sikerekről és kudarcokról. Vallásüldözés, háború, szegénység, politikai válságok, a felfedezés kíváncsisága vagy a missziói küldetéstudat vitt arra egyeseket és közösségeket, hogy szülőföldjüktől messze találják meg otthonukat. Csak egyvalami köti össze ezeket a történeteket: akár kényszerből, akár önkéntesen kezdődnek, akár tragédiával, akár sikerrel végződnek, a szülőföldet elhagyni és az idegenből jövőket befogadni mindenképpen küzdelmes sorsot jelent.

A vállalkozást anyagilag a Bajorországi Evangélikus Egyház támogatta, és sikerrel pályázott az Európai Unió Erasmus+ programján is, a tíz helyszínen megrendezett kiállítások így egyetlen egységes projektté rendeződhettek. Az elmúlt októberben Neuendettelsauban találkoztak a tárlatok képviselői, ahol tudományos konferencia keretében beszéltek arról a korszakról és témáról, melyről kiállításaikat megrendezték. Az elhangzott előadások (negyvenegy tanulmány) rövid történeti életrajzokkal kiegészülve megjelentek egy kétszáznyolcvan oldalas közös tanulmánykötetben 2023 tavaszán. És a munkacsoport együttes erővel is készített kiállítást az idei nürnbergi egyházi napokra. A tárlat június 5-én, a Kirchentag előestéjén nyílt meg, és szeptember végéig volt látható Nürnberg egyik kiemelt kiállítóhelyén, a helyi múzeumhoz tartozó Fembo-Hausban. Az itt bemutatott tablók rövid életrajzokon keresztül hozták közelebb a látogatókhoz a kivándorlást választó, kivándorlásra kényszerített emberek sorsát.

Számomra az egyik legmegrázóbb összeállítás az volt, amely Madeleine Reboul életét volt hivatott bemutatni. Neki csak a nevét ismerjük, egyike volt azoknak a francia hugenotta (református) menekülteknek, akik a 17. század végén Németországban telepedtek le. A hugenották befogadását, integrációját sikertörténetként tartja számon a történeti emlékezet. Madeleine Reboul azt a több tízezer embert képviseli, akiknek a megpróbáltatásait mára elfelejtették. A bemutató utolsó címsora ez volt: „Akik az idegenben szenvedtek az idegenségtől, és arról álmodtak, hogy a körülmények jobbra fordulása után visszatérhetnek régi hazájukba”. Ez azonban sohasem valósult meg.

A történeti kiállítás megnyitóján érdekes színfolt volt, hogy az egyik tabló szereplője személyesen is megjelent. A Brazíliában született Geraldo Grützmann lelkész-misszionárius tiszteletét tette, miközben életét Brazíliában és Németországban éli. Érdekesen vallott otthonáról: „Nem a hely, hanem az ottani emberek változtatnak meg. Bármilyen helyet otthonná tudok tenni.” A kiállítást valódi műtárgyak is kiegészítették az egyházi napok ideje alatt. A tárlat szeptember végétől vándorkiállításként lesz megtekinthető a német nyelvterület különböző helyszínein.

Nürnbergben volt alkalmunk két együttműködő múzeum kiállítására is ellátogatni. A Nürnbergtől keletre fekvő rummelsbergi diakóniai intézmény tárlata a Bajorországi Evangélikus Egyház és a migráció kapcsolatát mutatta be a kezdetektől napjainkig. A történet még a 19. században kezdődött, amikor a szegénység elől Amerikába kivándorlók lelkigondozását és anyagi segítségét végezték a kikötői missziókban. Ebből nőtt ki a pályaudvari missziók hálózata, ahol a vidékről városba települőknek nyújtottak segítséget. Az első, majd különösen a második világháború után a Közép-Európából, többek között Magyarországról menekült, illetve kitelepített németek millióin kellett segíteni a létfenntartásban, illetve az új hazába való beilleszkedésben. Számunkra különösen tanulságos, hogy az első nem német menekültek, akiket a bajor evangélikusok szervezetten segítettek, az 1956-os forradalom után hazájukat elhagyni kényszerülő honfitársaink voltak.

Meglátogattuk a Bad Windsheimben rendezett kiállítást is. Mindig elszorul a szívem, ha olyan templomot látok, amely már nem eredeti funkciójában szolgál. A Bad Windsheim-i múzeumtemplom is ilyen épület, amely a kisvárosban elszórva elhelyezkedő frank skanzen része. Talán mégis a legjobb, ami egy használaton kívüli templommal történik, ha múzeummá alakítják, főleg, ha ezt olyan módon teszik, ahogyan azt Bad Windsheimben láttuk. Az eredeti berendezést meghagyták, nagy ünnepeken ma is tartanak itt istentiszteletet. A kiállítás a 17. század második felétől Frankföldre (a mai Bajorország északi, evangélikus részére) menekült protestánsok sorsát mutatta be. Frankföldre két irányból is érkeztek üldözöttek: Franciaországból református hugenották, Ausztriából pedig evangélikusok. Mindkét országból az ellenreformáció elől menekültek azok, akiket arra kényszerítettek, hogy vagy a hitüket, vagy a szülőföldjüket kell elhagyniuk. Bár a református hugenottákat adókedvezményekkel és szervezett telepítéssel várta az uralkodó, beilleszkedésük mégis sokkal keservesebb volt, mint a nyelvükben (német) és vallásukban (evangélikus) is a helybéliekhez könnyebben alkalmazkodó osztrák menekülteké.

A mi Evangélikus Országos Múzeumunk december 17-ig látogatható időszaki kiállítása a trianoni menekülteket mutatja be. A világháborús összeomlás után legalább négyszázezer magyar kényszerült elhagyni idegen országokhoz csatolt lakhelyét, akik között szép számmal voltak evangélikusok is. Nemcsak emberek, de intézmények is áttelepültek: Eperjestől a jogakadémia Miskolcra, a pozsonyi és eperjesi teológia pedig átmenetileg Budapestre költözött. A bemutató fókuszában hat olyan személy áll – lelkészek, professzorok, egy tanár-újságíró és egy diakonissza –, akik tevékenyen hozzájárultak az evangélikus egyház két világháború közötti példátlan lelki, anyagi és szervezeti megújulásához. Trianon mindig tragédia marad számunkra, de a menekültek sorsán keresztül azt is megismerjük, hogy milyen szívós erővel és rendíthetetlen hittel kelt új életre lényegében halálra ítélt országunk és evangélikus egyházunk.

Az Evangelische Migrationsgeschichte(n) projekt záróalkalmára Budapesten került sor október elején. A kétnapos rendezvény a múzeumi digitalizáció témáját járta körül. A digitalizáció a múzeumok számára is nagy kihívás – a kicsi és szerény anyagi lehetőségek között élő intézményeknek még nagyobb. Fantáziára, kreativitásra és mértéktartásra van szükség, hogy a digitalizáció „új bora” ne feszítse szét a múlt valódi emlékeit bemutató kiállítások „régi tömlőjét”. Az evangélikus múzeum állandó tárlatának nemzetközimúzeum-nagydíjjal kitüntetett megoldásait, könyvtáraink és levéltáraink digitális elérhetőségének biztosítását jól működő megoldásként tártuk a kollégák elé.

Találhatunk-e otthonra a szülőföldünkön kívül? Milyen helyzetben kell maradnunk, mikor muszáj elmennünk? Hogyan fogadjuk a hozzánk érkezőket? Keresztényként mi legyen a viszonyunk mulandó földi otthonunkhoz, hogy ne veszítsük szem előtt az örökkévalót? A 21. században élve hogy létezzünk a digitális/virtuális térben, hogy el ne veszítsük a földi és égi valóságot? Ezekre a kérdésekre nem könnyű válaszolni, de nagyon jó, ha meg tudjuk osztani egymással tapasztalatainkat, és megvitathatjuk véleményeinket. Különálló történeteink így összeérhetnek, és mindannyiunkat kölcsönösen gazdagíthatnak.