Kötőszó

Izgalmas számomra a gondolat, hogy a pedagógus szó eredetileg gyerekkísérőt jelentett: azt a rabszolgát, aki elvitte a gyereket a mesterhez, ő maga is végighallgatta az oktatást, így otthon tudott segíteni a tanulásban. Nem ő volt a lényeg – ő csak elkísérte a gyereket a tudás forrásához. Pedagógusként nem vagyok más, mint „gyerekkísérő”, aki a tudás vizéhez vezetem a diákot, és jobb esetben igyekszem szomjassá tenni. Vele tartok az úton. Egy ideig.

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Nagy Jácint/Savariaforum.hu

Ballag már a vén diák…és itt marad a még vénebb. Romantikus lelkületű tanárként megélni a ballagást különleges élmény. Ez az az alkalom, amely mindenkinek, aki kijárta a középiskolát, egyszeri és megismételhetetlen. (Kivéve azokat, akik három éve végeztek, és akiktől a Covid miatti karantén ezt az egyetlen, vissza nem térő élményt is elvette – örökre. Az iskolában, ahol dolgozom, mi annak idején készítettünk egy ballagási videót az akkor búcsúzóknak az üres templomban – ennél szomorúbb videót el sem tudok képzelni, azóta se volt erőm újra megnézni.)

Idén azonban itt vannak a végzősök, akiknek életük egyetlen gimnáziumi ballagása most van. Mindenkinek egyetlen van. Csak a tanároknak nem. Ami a diáknak egyszeri alkalom, az nekünk ismétlődés. És ahogy múlik az idő, mintha egyre gyorsabb ütemben ismétlődne.

Közeledők, távolodók

Elbúcsúzunk a diákoktól, hogy aztán elkezdjük kísérni a következőket. Ennyit látunk belőlük: négy (esetleg hat vagy nyolc) évet. És jön a következő nemzedék. Közeledő arcok, távolodó hátak.

Izgalmas számomra a gondolat, hogy a pedagógus szó eredetileg gyerekkísérőt jelentett: azt a rabszolgát, aki elvitte a gyereket a mesterhez, ő maga is végighallgatta az oktatást, így otthon tudott segíteni a tanulásban. Nem ő volt a lényeg – ő csak elkísérte a gyereket a tudás forrásához. Pedagógusként nem vagyok más, mint „gyerekkísérő”, aki a tudás vizéhez vezetem a diákot, és jobb esetben igyekszem szomjassá tenni. Vele tartok az úton. Egy ideig.

Amikor a diákokról beszélünk, önző módon mindig elkezdem magamat is diáknak érezni: milyennek látnának most a tanáraim? Milyennek láttak annak idején? Beszédtéma voltam a tanáriban, vagy egyszerűen elkönyveltek olyannak, amilyen vagyok? Szidtak? Dicsértek? Kinézték volna belőlem azt, ami lettem? Többet reméltek? Kevesebben bíztak? Gondolkodtak egyáltalán azon, hogy merre megy tovább az életem?

Vagy amikor kikerültem a gimi keretei közül, gondolatban ők is az újak felé fordultak? Érdekelte őket, mi van velem, amikor már nem kísérhettek tovább – vagy örültek, hogy nem kellett tovább kísérniük? (Persze a kérdés költői, több tanárommal tartottam utólag is a kapcsolatot, és tudom, hogy érdekelte őket, merre megy tovább a sorsom.)

Lám, évtizedek óta vagyok tanár, de valahol mégis gimistaként gondolkodom.

Útjukra engedni

Sokszor kell biztatnom tanár kollégáimat: ne aggódjanak a diákok jövőéért! Mi a diák életének csak egy meghatározott szakaszát látjuk, igaz, azt közvetlen közelről. Aggódunk, nehogy ekkor valami félrecsússzon. Nehogy ne tanulja meg, amit kell, nehogy hibákat kövessen el. És aggódunk azon is, hogy mi lesz utána. Mi lesz, ha valaki, mondjuk, két év múlva döbben rá, hogy illúzióban élt, álmokat kergetett? El fogja viselni azokat a csalódásokat?

Ilyenkor próbálom megnyugtatni a tanárokat: ne féltsék a diákokat a jövőjüktől! Adják meg nekik, amit lehet, de aztán engedjék őket az útjukra! És ha nem olyan lesz, amilyennek most elképzelik? Akkor mi van? Pofonokat fognak kapni? És akkor mi van? Mi is megkaptuk a magunk pofonjait. Hibáznak? És mi nem hibáztunk? Ez is az életünk része, ettől is gazdagabbak vagyunk. Igazából velük is ez történik.

Megy tovább az életük, ebből csak négy év a „mienk”. Csak ezután másfelé mennek, más örömök és bánatok érik őket, máshol élik meg az élet nevű ajándékot. Nincs előre megírt életút, minden lépése újabb, ismeretlen ösvényekre vezet – és ki az, aki előre látja a teljes útvonalat? Milyen unalmas lenne, ha lenne előre látható kész útvonal!

Aki végigkísér

Egyszer kiszámoltam: életem első harminc évében legalább hatszor kellett újat kezdenem – új közösség, helyzet, feladat, kihívás. Az utolsó húsz évemben csak kétszer – összesen ez még mindig nyolc. És ezekből a mindig változó helyszínekből csak egy volt az a négy év, amelyet a gimnáziumban töltöttem. Néha a Facebookon irigykedve nézem régi barátaimat, akik ott maradtak, együtt élték meg életük későbbi szakaszait – ma is együtt zenélnek, élik meg örömeiket és bánataikat. Nekem az jutott, hogy váltanom kellett.

A „még vénebb diáknak”, a tanárnak nehéz megélnie ezt a változást, hiszen lelkemben még a húsz éve végzett diákjaim is akkori arcukkal élnek. És nehezen hiszem el, hogy ők továbbmentek, miközben én maradtam, ahol voltam: a tanári asztalnál. Az élet megy tovább, akármennyire is közhelyesnek hangzik ez a tapasztalat.

Szerencsére valaki, valami mindig megmarad. Van egy nagyszerű mondat, ami több mint húsz éve nem hagy nyugodni: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8) Amikor először elkezdtem rajta tűnődni, kezdő tanár voltam, aki próbáltam hidat találni az akkori fiatalok és magam között – holott akkor még csak pár év volt közöttünk. Mi az, ami összeköt bennünket? Azóta eltelt pár évtized, kollégáim közül többen vannak, akik annak idején akár diákként hallhatták is volna ezeket a gondolataimat; mai diákjaim fiatalabbak nagyobb fiaimnál – és én is rengeteg váltáson, változáson estem át. Van valami, ami megmarad ebben a forgóajtóban, a jövő-menő nemzedékek, találkozások és búcsúzások forgatagában?

Az marad meg, akitől az egész jövő-menő életet kaptuk. Az marad meg, aki maga is emberré lett, és így végigkísér minket emberlétünk egymást váltó szakaszain. Az marad meg, aki tudja, milyen gyermeknek lenni, örülni és szomorúnak lenni, barátaival ünnepelni és közvetlen utána végtelenül magányosnak lenni, aki átélte még a halált is. Sőt aki biztat, hogy ez a jelenlét annyira erős, hogy még az élet vége sem vet véget neki.

Én pedagógus vagyok, kísérő egy darabig. Ő végigkísér. Ezért is mondom kollégáimnak: ne aggódjatok az elballagókért, ha mi már nem vagyunk is velük, valaki mellettük marad tegnap, ma és mindörökké.