Kötőszó

Az ember mindig próbálja kikutatni, keresi azt a kapcsolatot, amely összeköti őt Istennel. Talán a mögöttem lévő böjti időben még nagyobb volt bennem a vágy, hogy megtaláljam azt az utat, amelyen közelebb kerülhetek Krisztushoz. Ahhoz a Krisztushoz, aki sokszor élt át életében mélységet, kitaszítottságot, szenvedést, megvetést. Éppen ezért érezhetjük magunkat nagyon közel hozzá. Mert az emberléttel együtt vállalta mindazt, amit mi magunk is átélünk...

Szerző: Horváth-Csitári Boglárka | Fotó: Unspalsh.com

Ő nem olyan Isten, aki elnézi az ember szenvedését, hanem ő maga is szenved. Nem olyan Isten, aki távolról szemléli a nyomorúságot, hanem engedi, hogy őt magát is megérintse a kitaszítottság. Ő nem olyan Isten, aki a magas trónon ülve nézi, milyen mélyre süllyed az ember, hanem maga száll le a mélybe, és éli át az emberlét megannyi mélységét.

Az idei böjti úton én éppen ebben a mélységben szerettem volna vele találkozni. Sőt szerettem volna ennek a találkozásnak az élményét megosztani mással is. Szerettem volna, ha a gyülekezettel együtt lépünk közelebb hozzá, hogy a böjti út után a húsvét csodáját is együtt élhessük át. Valahogy ez az, ami küldetésünk középpontja. Nemcsak egyénenként megélni a Krisztussal való találkozást, hanem egy közösség tagjaként átélni, milyen az, amikor megtart, erősít, felemel, bátorít, vigasztal bennünket az Isten. Erre pedig nem lehet más alkalmasabb, mint az imádság, a közös elmélkedés, a csend erejének közös megélése.

Mustó Péter jezsuita szerzetes írja: „Az élet növekedése csendben, sötétben történik. Nem akkor, amikor mindent átlátsz. Nem akkor, amikor tudod, hova tartasz. Tanulj bizalommal várni, kivárni! Időre van szükséged ahhoz, hogy a lelked, az életed kibontakozhasson. Isten hat és működik benned, körülötted, még akkor is, ha nem érzed a jelenlétét. Ezt a ráhagyatkozást az imában gyakorlod. A belső ima érdeklődő, figyelmes jelenlét, amely a bizalmat erősíti.”

Csend. Imádság. Közös útra hívtam idén gyülekezetem tagjait. A böjt negyven napja alatt minden reggel hat órakor találkoztunk. Zsoltárt olvastunk, imádkoztunk, elmélkedtünk, csendben voltunk. Kerestük, kutattuk, mi az, ami közelebb visz. Mi az, ami elválaszt. Mi az, ami segít megérteni azt a misztériumot, mi a cél, és mi az értelem amögött, hogy Isten önmagát adja értünk.

Számtalanszor hallottunk már róla, talán sokszor meg is éltük megváltottságunkat, de valahogy mindig újra és újra szembesülnünk kell vele. A hajnali találkozások, imádságok, a zsoltárolvasás, az elmélkedés kapcsolatot teremtett Isten és ember között, ember és ember között.

A templom sötétségében, a gyertya fényénél átélhettük a csendet. Azt a csendet, amely képes arra, hogy kapcsolatot teremtsen. A csendben gondolatok, érzések születnek. Az imádság, a zsoltár, az elmélkedés szava megszólít. Képes arra, hogy elindítson egy belső úton. Egy úton, amely a találkozásnak az útja. Negyven napig jártunk ezen az úton.

Két dolgot egészen biztosan magunkkal viszünk, és ez túlmutat a böjti úton. Nem más ez, mint a közös imádságnak és a közös csendnek az ereje. „A csend nem valaminek a hiánya, hanem annak a lehetősége, ami megszülethet” – vallja Mustó Péter, akinek elmélkedéseit olvastuk e böjti úton.

A ma embere valahogy nehezen bírja a csendet, az elmélyülést, azt, hogy teljesen kiüresítse magát, és kész legyen arra, hogy mindazt meghallja, mindarra figyeljen, ami akár a csendben, akár az imában megszülethet. A mindennapi élet rohanásában, zajában nem hagyunk időt. Időt arra, hogy megszólaljon az Isten. Nem hagyunk időt arra, hogy belépjen az életünkbe az Isten. Pedig ő ebben az elmúlt negyven napban is jött, szólított, belépett az életünkbe.

A húsvét igazi öröme az lehet számunkra, ha naponta létrejön a találkozás. A találkozás azzal az Istennel, aki szólít imában, szólít a csendben. Állj meg, adj időt, és várd, hogy megszólítson, meghívjon az Isten a vele való találkozásra.