Kötőszó

Már a Bambiban, Felix Salten regényében megmondta Toppancs nyuszi apukája a kisfiának: ha nem tudsz egy jó szót szólni, akkor inkább hallgass! De ez a nagy igazság máig ismétlésre szorul.

Szerző: Füller Tímea │ Fotó: Pexels.com

Nemrég egy gyászolónak mondta poénból valaki, hogy milyen sokféleképpen lehet magyarul azt mondani, hogy meghalt az illető. És brillírozva sorolta is: a lovász elpatkol, a kertész fűbe harap, az üvegfúvó kileheli a lelkét, a portás beadja a kulcsot, a cipész feldobja a bocskort. A szöveg különben tényleg érdekes volt, de az özvegy azért – talán mondanom sem kell – nem vidult fel tőle. És mivel ilyen közegben hangzott el ez a poén, tapintatlan tréfának tűnt az egész. Pedig különben – egy átlagos napon még tetszett volna is.

Hogy a gyerekünk autista, az Isten tudtával történt velünk, ez teljesen világos. De nem feltétlenül vagyok állandóan hálás érte. Megesik, hogy elfáradok, hiszen magántanulóként itthon oktatjuk. Vagy tele van a fejem, mert sokat beszél, és többnyire a kedvenc témájáról. Ilyenkor nem érzem magam jobban, ha valaki elmondja, mennyire örülhetek, hogy csak ilyen mértékben érintett. Vagy éppen hogy hálás lehetek, hogy örökre gyerek marad a fiam.

Akinek leégett a háza, annak nem biztos, hogy arról kell mesélni, mennyire szép volt a lángok látványa. Akit kár ért, az nem feltétlenül tud velünk ujjongani, ha mi meg pont akkor egy nagyobb összeghez jutottunk. A betegeknek lelketlenség azt mondani, hogy ha lenne elég hitük, meggyógyulnának rögtön. A gyermekre vágyóknak meg sovány vigasz, hogy csak hinni kell és nem görcsölni, mert éppen ezzel toljuk vissza rájuk a felelősséget a hiábavaló várakozás fájdalmával együtt. Nem hisztek, görcsöltök, ti vagytok a hibásak, tessék rendesen viselkedni, hát nem megmondtam?

Van olyan helyzet, amikor jobb egyszerűen csendben maradni. Egy szeretetteljes mozdulat, egy megértő fejbólintás vagy maga az, hogy meghallgatjuk a másik baját, sokszor – szinte mindig – többet ér. Nagyon ritkán kérnek az emberek tanácsot egymástól. Olyankor sem arra van szükségük, hogy valaki megmondja nekik a tutit. Általában egy kis közös gondolkodásra hívják meg azt, akiben megbíznak. De a leggyakrabban csak könnyítenének a lelkükön azzal, hogy beszélnek magukról. Jó, ha tudunk uralkodni a szánkon. Ha sikerül féken tartani ilyenkor a kidőlni vágyó szavakat. Van olyan eset, amikor csak ártanánk velük.

Ha sokat szeretnénk beszélni, az Úristen elbírja, neki a hosszú imádság pont úgy megfelel, mint a rövid vagy akár a szavak nélküli. És természetesen van helye a tréfálkozásnak is, amikor tudjuk, hogy az embertársunk is velünk nevet majd. Ha nem találtuk el a pillanatot, hasznos lehet egy bocsánatkérés, de kevésbé építő egy olyan mentegetőzés, amelyből mégis a másik kerül ki „sárosan”, hisz mi „csak ennyit mondtunk”.

És igen, a megerősítő igéknek is van helyük. A szívünkhöz szól, bennünk hangsúlyossá válik időnként egy-egy bibliai vers, amely támogat. Felismerhető, mert erőt ad, nem pedig gyengít. Esetleg megfedd, de nem nyomorít meg. Vagy bizakodással tölt el, mert személyesen nekünk szól, és nem a képünkbe dörgöli valaki. Ha esetleg ezt mondjuk el valakinek úgy, hogy az ránk vonatkozik, az talán még neki is szólhat. Az ilyen igékben el tudunk gyönyörködni. Pont úgy, ahogy az Írás is mondja (Péld 25,11): „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.”