Kötőszó

„A keresztény ember úgy is mint állampolgár, úgy is mint államférfi semmi mást nem tehet és pedig saját józan érdekében, gyermekeinek, hazájának érdekében, minthogy békéért imádkozik s minden erőt bevet azért, hogy a háborút száműzzük a világból.” – írja Fritz Baade közgazdász-politikus. Az ő 1961-ben kiadott, de megdöbbentően aktuális kérdéseket felvető könyvéről írt Zászkaliczky Péter evangélikus lelkész húsvéthoz közeledve, az egy éve tartó orosz-ukrán háború kapcsán.

Húsvét előtt című versét Babits Mihály az első világháború harmadik évében írta. Ebben nem a háború hőseinek „vak diadalmait zengi”, nem az ágyúk „izzó torkait” énekli meg, és nem a győztest, „kinek minden lépése halál”, hanem azt, aki először el meri mondani azt a varázsszót, azt a százezrek várta szent, embermegváltó, nemzetmegmentő, szabadító drága szót, „hogy elég! hogy elég! elég volt! / hogy béke! béke! / béke! béke már! / Legyen vége már!” S ha „ronggyá szétszakad” ajka, akkor is ezt énekli, a békét, hogy vége legyen a gyilkos harcnak: „…a szegény hős pihenjen, / szegény nép reméljen. / Szóljanak a harangok, / szóljon allelujja! / mire jön uj március, / viruljunk ki ujra!” Az izzón szenvedélyes hangú vers 1916 húsvétján vágyakozás a szabadító béke után: „Testvérek, ha tul leszünk, / sohse nézünk hátra! / Ki a bünös, ne kérdjük, / ültessünk virágot, / szeressük és megértsük / az egész világot…”

Az egy évszázad utáni húsvéti ünnep előtt most a szomszéd országban izzanak az ágyúk torkai. A már több mint egy éve tartó orosz–ukrán háború a közmédia szóhasználata szerint is egyre brutálisabbá válik. Félnünk kell a kiterjedésétől, és együttérző iszonyattal nézzük a romsivataggá tett városokat, a hordágyakon szenvedő sebesült katonákat, az összekapkodott holmijukat cipelő menekülteket, a hullazsákokban szállított halottakat, a koporsókban fekvő gyermekeket és a felettük zokogó hozzátartozókat. De mi nem csak a költővel értünk egyet, amikor kimondjuk, hogy elég volt, és legyen „béke már”. Nekünk Jézus Krisztus Urunkra kell néznünk, aki az emberi háborúkra két évezred óta mindmáig érvényesen hirdeti: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet” (Mt 5,9), és nekünk a Hegyi beszéd másik igéjét kell a háborútól terhes világ számára meghirdetnünk: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9)

Jézus szándéka szerint nem elég vágyakozni a béke után, hanem munkálni, teremteni kell a békét, tanítványainak közre kell működniük abban, hogy az emberek között béke legyen, vagy a béke helyreálljon a földön.

Fritz Baade professzornak, a Kieli Világgazdasági Intézet egykori vezetőjének 1961-ben jelent meg magyarul Versenyfutás a 2000-ik évig című könyve. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó adta ki, ami önmagában is utal a könyv tartalmára: a világ páratlan gazdasági fejlődésének lehetőségeire, a világméretű gazdasági verseny esélyeire a népesedés, a termelés, a technikai fejlődés és a kulturális élet különféle területein. Közgazdasági érvei meggyőzően szólnak arról, hogy az ezredfordulóig még hátra lévő négy évtizedben legyőzhető az éhínség, megnyerhető a szegénységgel szembeni harc, és az élet mindenki számára emberhez méltó lehet. Ugyanakkor az eszményinek megrajzolt jövő nem utópia számára. A tudós szerző ugyanis nem fantaszta, légvárakat építő személy, amit könyvének alcíme is jelez: A jövő nagy kérdése: földi paradicsom vagy az emberiség pusztulása.

A tényekkel józanul számoló szerző könyve utolsó fejezetének címében felteszi a kérdést: Megéri-e az emberiség a 2000. esztendőt? A kérdésre adott válaszában reális esélyként számol azzal is, hogy az emberiség az eszményi jövő választása helyett megsemmisíti önmagát egy háborúban – hiszen korunk fegyverei borzalmasan hatékonyak. Ezért, ha lehet reménysége a világnak – olvasható a kötet végén –, az egyedül Jézus tanítása: „Boldogok a szelídek, mert ők bírják a Földet.”

A szerző így fejti ki állítását: „A keresztény mint keresztény örvendhet annak, hogy most végre komolyan veheti és követheti Krisztus tanait úgy, amint a hegyi beszéd hirdeti, másrészt viszont ezek a tanok döntő segítséget nyújtanak az egész emberiségnek, amikor választania kell a pusztulás és ama új világ között, amely valóságos földi paradicsommá válhat.” Majd kifejti az akkori – hat évtizeddel ezelőtti, de mindmáig érvényes – hétköznapi gyakorlat számára: „Az ige, hogy »szeressétek ellenségeteket«, sokáig csak vasárnapi prédikációként hatott, anélkül, hogy a hétköznapok számára bármilyen gyakorlati jelentősége lett volna. Ma a reálpolitika jelszavává válik ez, és aki túlságosan szigorúnak és igényesnek látja ezt a jelszót, az legalább barátkozzék meg azzal a pótlékkal, amit az újabb irodalom ad helyette: »az ellenség is ember«. Az emberiségnek az a reménye, hogy gyermekei megérik a 2000. esztendőt, jelentősen növekszik, ha azt remélhetjük, hogy a világ döntő politikusai Keleten és Nyugaton egyaránt legalább ezt a szerényebb igazságot belátják.”

Végül így válaszolja meg könyve alapvető kérdését: „A legszebb azonban, amit a hegyi beszéd a ma élő embereknek a következő generációk előtt álló problémákkal kapcsolatban mond, a boldogságról szóló egyik ige: »Boldogok a szelídek, mert ők bírják a Földet«. Nem tudjuk – igazán nem tudjuk! – hogy ez a Föld 2000-ben fennáll-e még, vagy pedig valamilyen gonosz atomjáték ismét életet nem tűrő káosszá változtatja a Föld nevű bolygót. […] De ha van remény, hogy fennmarad a Föld olyannak, amelyen érdemes élni, […] akkor egy dolog világos: csak a szelídek bírják majd ezt a Földet.”

Ezekkel a mondatokkal, Jézus el nem múló érvényű szavaival fejeződik be a hat évtizede megjelent közgazdasági könyv. A politikában hidegháborúnak nevezett évek időszakában felhalmozott atomfegyverek mennyisége már akkor képes lett volna többszörösen elpusztítani az egész Földet.

A kései könyvismertetést A kereszténység nagy korszaka című fejezetre történő utalással zárom. Ez a rész – jelentős tartalmával együtt – kimaradt Fritz Baade könyvének magyar fordításából. Erre a megjelenés éve akár magyarázattal is szolgálhat. A hiányzó részt Szabó József püspök fordításában őrzöm, akit a Rákosi Mátyás diktátori hatalma és irányítása alatt ülésező zsinatunk döntése fosztott meg hivatalától.

A magyar cenzúra által elhallgatott fejezetben a szerző tragikusnak nevezi azt az órát, amikor a kereszténység államvallássá lett. Üldöztetése korábbi időszakában rendben volt önmagával. A fordulat akkor következett be, amikor – a legenda szerint – 312-ben, a Milvius hídi csata előtt Konstantin császár látomásában egy kereszt jelent meg, ezzel a felirattal: „E jelben győzni fogsz!” Baade így folytatja: „Erre katonáinak pajzsára ráfestette a keresztet, varázsjelként is, mint amely képesíti őket, hogy vele több ellenséget tudjanak agyonütni, mint nélküle tudnának. A csatát megnyerte, s ezzel első ura lett Kelet-Rómának és Nyugat-Rómának egyaránt.”

Az államvallássá nyilvánítással az összes keresztény – az egyszerű polgár éppúgy, mint az államvezető és a lelkész – tragikus helyzetbe került. „Krisztus parancsának engedelmeskedjenek, aki az ellenség szeretetét parancsolja, vagy az állam parancsára megöljék azokat, akiket az állami vezetés jelöl meg ellenségül?” A szerző természetesen elismeri, hogy a történelem során a népek sokszor kényszerültek jogos önvédelemre. „Ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy az »ellenség« állami parancsra történő megölése mindig Krisztus parancsa elleni bűn volt, és a fegyverek megáldása mindig Isten-káromlás volt és lesz.”

S a végső következtetés a fejezetben: „A keresztény ember úgy is mint állampolgár, úgy is mint államférfi semmi mást nem tehet és pedig saját józan érdekében, gyermekeinek, hazájának érdekében, minthogy békéért imádkozik s minden erőt bevet azért, hogy a háborút száműzzük a világból.” S ha ez bekövetkezik, „a keresztények a kereszténységet egészen új formában kapják ajándékul: olyan korszak van előttünk, amelyben végre öröm lehetne kereszténynek lenni”.

Korunk nyugtalanító kérdése, hogy világunk meg fogja-e élni azt a korszakot, amely az emberek elpusztítására indított háborúk helyett elismeri, hogy az ellenség is ember, Isten gyermeke. Ezért ne maradjon el imádságainkból: „Urunk, add, hogy belássák az egymásnak feszülő népek, hogy a földet csak a szelídek örökölhetik. Emlékeztesd világunkat, hogy azok a boldogok, akik békét teremtenek, mert egyedül ők méltók arra, hogy Isten fiai legyenek.” Hivatásunkban pedig – keresztény állampolgárként és keresztény államvezetőként – erősítsen bennünket Babits Mihály egy másik, Zsoltár gyermekhangra című versének üzenete is, amelyben a költő a béke végső forrására is rámutat: „Az Úristen őriz engem / mert az ő zászlóját zengem. // Ő az Áldás, Ő a Béke / nem a harcok istensége. // Ő nem az a véres Isten, / az a véres Isten nincsen. // Kard ha csörren, vér ha csobban, / csak az ember vétkes abban. // […] S kell, hogy az Úr áldja, védje / aki azt énekli: Béke.”

Borítókép: Unsplash.com/GR Stocks