Kötőszó

Végtelen fájdalommal és az áldozatok iránti együttérzéssel a szívünkben önmérsékletre és a békesség keresésére kell ösztönöznünk mindenkit. A bosszú csak újabb bosszút szül, győztesek nem lesznek, csak pusztulás és halál. Ezt kell elkerülnie a világnak.

Szerző: Homoki Pál evangélikus lelkész | Fotó: MTI

Aki nem történész, avagy avatott szakember, ellenben szeret olvasni, és forgatta már Simon Sebag Montefiore Jeruzsálem – Egy város életrajza című könyvét, a művön keresztül képet kaphat a szent város történetéről, jellegéről, jelentőségéről. A több ezer évet felölelő „városéletrajz” egy a sok közül, de olvasmányosan és fogyaszthatón mutatja be háborúkon, szerelmi történeteken, végtelen erőszakkal megtűzdelt lázadásokon, hódításokon, a várost hol létrehozó, hol leromboló férfiak és nők életén keresztül Jeruzsálem történetét.

A hely, melyet mindenki magának akar

Királyok, császárnők, próféták, költők, szentek, hódítók és meghódítottak mellett a város hétköznapi emberei életébe nyerünk bepillantást évezredes távlatban, akik mind nyomot hagytak Jeruzsálemen. Rengeteg fontos, a település sorsát így vagy úgy meghatározó történelmi alak jelenik meg a szent város valós történetében Salamontól Szaladin szultánig, Kleopátrától Nagy Szulejmánig, Caligulától Churchillig, Ábrahámtól Jézusig és Mohamedig, Heródes és Néró ókori világától II. Vilmos német császárig. Az ókori Róma hódításainak, a keresztes háborúknak, az „albán uralomnak”, végtelen sok szabadságharcnak, felkelésnek volt a helyszíne Jeruzsálem, a szent város és az azt körülölelő Szentföld. A világ szakrális origója ez a hely, amelyet mindenki magának akar – minden időben.

Jól leképezi ezt a kizárólagosságra törekvő birtoklásvágyat és állandó békétlenséget a jeruzsálemi Szent Sír-templom (latinul: Ecclesia Sancti Sepulchri) sorsa, amelyen az ott élő keresztények mindmáig nem tudnak megegyezni, ahogyan a három nagy monoteista világvallás hívei a szent városon. A Szent Sír-templom a kereszténység egyik legfontosabb szentélye. Jézus keresztre feszítésének, sírjának, egyben a feltámadásának a helyszínét foglalja magában. A zarándokhely hat felekezet tulajdonában van: a római katolikusok, a görögkeletiek, az örmény ortodoxok, a szír keresztények, az etióp keresztények és a koptok együtt birtokolják. Nagy Konstantin császár 326-ban emelt itt először templomot, miután anyja, Szent Ilona (Heléna) itt találta meg Jézus sírját. Ezt az építményt 614-ben a perzsák felégették, I. Hérakleiosz parancsára azonban újjáépült. A mai bazilikát 1103–1130 között a keresztesek létesítették, de 1187-ben muszlim kézre került. 

A templom feletti ellenőrzés jogáért mindig komoly viták folytak. Miután III. Oszmán szultán belefáradt az örökös vitákba, rögzítette a jogok megosztását. A status quo egyezmény Jeruzsálemet négy városrészre osztotta, és kimondta, hogy az egyes negyedek feletti ellenőrzést az arra kijelölt közösségek határozatlan ideig gyakorolhatják. Az egyezményben a Szent Sír-bazilikát is megosztották a különféle felekezetek között. A rendelet többek közt azt is kimondja, hogy ha valamely helyszín felett több közösség gyakorolja a jogokat, akkor akármilyen változtatáshoz mindegyikük beleegyezésére szükség van. Ez nem csak előnyökkel jár, gyakran még a templom karbantartását is megnehezíti. Egy ilyen renoválás után maradt ott a templom homlokzatán, az egyik ablakpárkányhoz támasztva 1757 óta az „elmozdíthatatlan létra”. A legenda szerint egy kőműves dolgozott itt, de nem az összes felekezet, hanem csak az örmény egyház megbízásából. Ebből aztán békétlenség lett, a kőműves elmenekült, a létráját pedig otthagyta. 1981-ben egy ember megpróbálta ellopni, de azonnal elfogták. 1997-ben pedig valaki „viccből” elrejtette, de megtalálták és visszahelyezték. VI. Pál pápa 1960-as látogatásakor szomorúan jegyezte meg, hogy a status quo egyezmény szimbólumának tartott létra a keresztények közötti megosztottságról tanúskodik.

A templom napkeltétől napnyugtáig nyitva van, és ingyenesen látogatható. Azonban a kapu nyitása és zárása is meglehetősen sajátságos módon történik. A főbejárat ellenőrzése felett ugyanis egyik keresztény felekezet sem rendelkezik. 1192-ben Szaladin szultán két muzulmán családra bízta ezt a feladatot. A Joudeh család kapta meg a templomkulcsokat, a Nusseibeh család feladata pedig a kapu őrzése lett. Mind a mai napig a Joudeh család egyik tagja viszi el naponta kétszer a kulcsot az egyik Nusseibeh-nek, aki kinyitja, illetve este bezárja a kaput. A különböző keresztény felekezetek szerzetesei között a közös templomhasználatból fakadóan sajnos a mai napig előfordulnak atrocitások, nemegyszer tettlegességig menően.

A néhány napja újra kirobbant zsidó–palesztin háború végtelenül mélyre hatoló gyökerei talán itt keresendők. A szent várost és a Szentföldet mindenki magáénak vallja és mindenki magának akarja – ma is.

Aki járt már Jeruzsálem óvárosában, és megpihent annak a háznak a falánál, ahol a legenda szerint Jézus is megtámaszkodott a kereszt cipelése közben, vagy turistaként belépett valamely ősi kapun, esetleg lépdelt az Olajfák hegyén a több ezer éves matuzsálemfák között, átélhette azt, amit esetleg a római Forum Romanum romjainál vagy a brit Stonehenge tövében élhet át az európai ember: hogy milyen érzés az élő történelem részeként az elmúlt évezredek lélegző történelmi miliőjében lépdelni. Felemelő. Ez a múlt azonban kisebb szüneteket leszámítva szinte mindig vérrel íródott, és ez sajnos láthatóan a jelenben sincs másként.

Jelen

A napokban kitört konfliktust látva ki-ki vérmérséklete, szimpátiája, politikai hovatartozása alapján foglal állást innen, a most még biztonságos Európából. Érezzük, hogy ez most valami más, valami nagyobb, valami durvább, mint a „szokásos”, szinte állandósult közel-keleti atrocitások sora, ráadásul a világsajtó élő egyenesben tolja a képünkbe az ukrajnai erőszak után a még újabb erőszakot. Érezzük a részvétet egyik vagy másik, jó esetben mindkét fél irányában, de a kényelmes közöny aztán sokakkal kimondatja: „Ugyan, ezek évtizedek, évszázadok, évezredek óta ölik egymást. Nem lesz ott béke soha.”

A közösségi médiában első lépésként mindenki a múlt értelmezésével juttatja kifejezésre szimpátiáját, és/vagy ószövetségi hivatkozással a zsidóság őshazájaként említett ígéret földjéről tesz közzé posztot, esetleg épp azt a képet osztja meg, amely Izrael állam modern kori történetének etnikai alakulását szemlélteti.

Mindeközben keresztényként, európaiként valahogy nagyon szeretnénk kimaradni az egészből. A tizenkét halálos áldozattal járó franciaországi, párizsi terrortámadás a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen 2015. január 7-én megmutatta, hogy a radikális iszlám nem tűri az általa sértőnek vélt élcet vagy kritikát, míg az antiszemitizmus érzékeny bélyegét akár egyetlen félresikerült mondat, avagy sértőnek vélt kritika miatt szintén senki nem kívánja magára venni. Ezért hallgatunk.

Miközben nem hallgathatunk. Nem hallgathatunk ott, ahol csecsemőket és időseket ölnek halomra brutális kegyetlenséggel, majd veszik fel kínzásaikat a terroristák az áldozatok telefonjával, és töltik fel a borzalmas felvételeket az áldozatok saját médiafelületeire. Nem hallgathatunk ott, ahol a brutális nyílt erőszak többezres rakétaesőt zúdít ártatlan, védtelen civilekre, majd százakat túszként magával cipel, megkínoz és fogva tart. Akkor is elszorul azonban az ember gyomra, amikor a világ egyik legsűrűbben lakott helyén, a Gáza-övezetben a néhány ezer fegyveres terrortámadására válaszul kétmillióan maradnak áram, üzemanyag, élelmiszer, gyógyszer és ivóvíz nélkül, és válaszként a célzott légicsapások nyomán számolatlanul halnak szintén civil áldozatok.

Mintha nem a 21. században lennénk. A nyers erőszak, a brutalitás ősi, állati formája kezd újra előlépni. A palesztin terroristavezetők Izrael eltörlésével fenyegetőznek, s rá válaszul mindenfajta korlátozást felold, azaz tulajdonképpen szabad kezet ad a katonaság csapatai számára az izraeli védelmi miniszter a Hamász elleni harcban. „Bárki is jön, hogy lefejezzen, meggyilkoljon nőket, a holokauszt túlélőit – mi hatalmunk teljében és kompromisszumok nélkül kiiktatjuk” – mondta Joáv Gallant az izraeli katonáknak.

Nem kérdés, hogy az önvédelem megilleti Izraelt, mint bármelyik másik államot. Nem kérdés, hogy aljas és becstelen támadás érte a területén élőket, az állampolgárait és az ott-tartózkodó külföldieket egyaránt. Kíméletlen, gyáva terrortámadás. Ami a kérdés, az az erre adott válasz.

Mert a sorozatos kölcsönös bosszú vezetett ide is, és az előjelek alapján sajnos újabb bosszú készül. Sokan szárazföldi támadást követelnek Gáza ellen bosszúból, amelyet aztán a Hamász megtorolhat az elrabolt túszokon bosszúból, amire újabb bosszú következik, közben pedig számolatlanul fognak meghalni mindkét oldalon a civil áldozatok, a terror pedig bosszúból Európában és a világ minden pontján újra megjelenhet.

A világ majd minden országa kiáll Izrael mellett, de közben Törökország már elítéli a zsidó államot, amely szerinte nem viselkedik államként Gázában, az arab államok lépéseit pedig mindenki lélegzet-visszafojtva várja. Egyetlen szikra, és lángba borul a teljes Közel-Kelet? Mindez a végeláthatatlan bosszúvágy miatt. A szemet szemért, fogat fogért elv ősi, ószövetségi kegyetlen törvénye a 21. században, évezredekkel később is él. A világ pedig nézi.

Hol lesz vajon ennek vége? Hogy lesz vajon mindennek vége? Egy olyan konfliktusban, amelyet nemzetszintű traumák és személyes életeket érintő kataklizmák végeláthatatlan sorozata határoz meg, nagyon nehéz lesz eljutni egy írországi szintű békülési folyamathoz. De hátha.

Reménység a bosszúvágyban

Reménység, hogy a várhatóan sajnos terebélyesedő konfliktusban vannak, akik a békés megoldás felé próbálják terelni a feleket. Ferenc pápa például a Hamász által fogva tartott túszok szabadon bocsátására szólította fel a szervezetet. Az egyházfőt nagyon aggasztja Izrael gázai ostroma. „A terrorizmus és a szélsőségesség nem segít megoldani az izraeliek és a palesztinok közötti ellentéteket, csak gyűlöletet, erőszakot és bosszút szít, csak szenvedést okoz mindkét félnek” – mondta a katolikus elöljáró.

Jake Sullivan, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója kedden arról beszélt, hogy Izraellel és Egyiptommal tárgyalásokat folytatnak a gázai civilek biztonságos átjárásáról.

A segélyszervezetek és az EU tisztviselői arra szólították fel az érintetteket, hogy hozzanak létre humanitárius folyosókat, amelyek lehetővé teszik a segélyek bejutását Gázába, és figyelmeztettek, hogy a sebesültekkel túlterhelt kórházak kapacitásai kimerülőben vannak.

Hátha megszívlelik.

Végtelen fájdalommal és az áldozatok iránti együttérzéssel a szívünkben önmérsékletre és a békesség keresésére kell ösztönöznünk mindenkit. A bosszú csak újabb bosszút szül, győztesek nem lesznek, csak pusztulás és halál. Ezt kell elkerülnie a világnak. Imádkozzunk, és tegyünk érte.