Kötőszó

Két alapvető érzés határoz meg minket hónapról hónapra, hétről hétre, lassan óráról órára. Az egyik az általánossá váló szorongás. Szorongás a holnaptól, a 68%-kal megdrágult kenyértől, a téltől és a hidegtől, a háborútól, az atomfegyvertől, a brutális inflációtól, a devizaárfolyam aktuális változásaitól és lassan mindentől. A másik a reménység utáni vágyakozás. De mit kezdhetünk e két érzéssel, és hogyan tovább?

Szerző: Homoki Pál

Az elmúlt években zajló vírus elleni harc után az emberek szorongása lassan általánossá válik. Felsorakoztak az utóbbi öt-hat év huszonéves klímaszorongói, akik azt hirdetik: a Föld és a rajta élő emberiség végérvényesen vesztébe rohan, nincs mit tenni, ezért feladják, holott pont az ő dolguk lenne kitalálni valami újat, valami forradalmit, valami mindent megváltoztatót. Csatlakoznak hozzájuk a második világháborút és az azt következő korszakot ismerő, hetvenes-nyolcvanas éveikben járó idősek, akik gyerekként átélték és megtapasztalták, hogy mit jelent egy világégés és annak következményei. Ők félnek a háborútól a legjobban, és még inkább féltik a gyerekeiket, az unokáikat, lassan a dédunokáikat, hogy mi lesz, ha ide is átcsap a front. Az egzisztenciális szorongók pedig – akik a legtöbben vagyunk, és nemrég még a Covidtól féltettük életünket – feltöltjük a maradék helyeket, és így lesz általánossá és teljessé a szorongók tábora. Mind szorongunk a holnaptól.

Szorongunk, mert a szemünk előtt zárnak be kedvenc éttermeink, múzeumaink, színházaink, szállodáink, egy csapásra szétmállik és szó szerint semmivé lesz megszokott életünk. Nem fogunk uszodába és moziba járni, nem fogunk tudni beülni a kedvenc helyeinkre, nem fogunk tudni utazni, vagy legalábbis jóval kevesebbet.

És természetes emberi tulajdonság, hogy hibást, hibásokat keresünk, hogy miért következik be mindez. Ki-ki vérmérséklete, politikai hovatartozása, meggyőződése szerint találni fog valami okot, hogy ki miatt, mi miatt veszítjük el megszokott életünket. Merthogy elveszítjük, ezt tudjuk. És némi önkritikával még azt is tudjuk, hogy az a pazarló életmód, amely elkényelmesített, amely nyakló nélküli fogyasztásra sarkallt, amely kényelmes volt, de bele sem gondoltunk, hogy az árát valószínűleg a harmadik világban fizették meg helyettünk, fenntarthatatlan volt. Mégis sírunk utána. Könnyek között, szomorúsággal vagy épp haraggal engedjük el, de el kell engednünk, mert épp kitépik a kezeink közül.

Közben persze reménykedünk. Hátha mégsem! Igen, ott motoszkál hátul a fejünkben a gondolat, hogy a hét bőséges esztendő után óhatatlanul érkezik a hét szűk esztendő. De hátha mégse jön el? Csak van valami megoldás! Valaki csak szerez pénzt, valaki csak megteremti a békét, valaki csak megoldja helyettünk, valaki csak megnöveli az ország valutatartalékait, valaki csak tudja kezelni ezt a válságot, valaki csak elintézi, hogy mégse szűnjön meg a munkahelyem, és ne kerüljek utcára, valaki csak visszazökkent mindent a megszokott kényelmes kerékvágásba.

Szorongás közben pedig reménység után kutatunk. Mert nincs a szívünkben reménység, csak a reménység utáni vágyódás. Ott szunnyad az emberi lélek mélyén a düh, az irigység, a szomorúság, és attól is félünk már, hogy mindaz, ami most szunnyad, egyszer csak kirobban. Lassan már magunktól is félünk. Egyrészt azért, hogy szótlanul tűrjük mindazt, ami történik velünk, másrészt pedig attól, hogy mi van, ha nem tűrjük.

Mielőtt felemésztenénk saját magunkat és egymást, értelem szerint kiutat kell találnunk.

Két személyes példa – egy idős gyülekezeti tagtól és egy idős presbitertől – utat mutathat nekünk. Az egyikük megjárta Szibériát. Oroszország mélyén, hadifogolyként, sok száz sorstársával együtt vágta a fát a mínusz negyvenfokos hidegben, négyszáz kilométerre a Jeges-tengertől. Embertelen körülmények között, alultáplált állapotban, fenyegető járványok közepette. Budapest szovjet ostroma alatt a csepeli rádiótornyot védte, majd átkelve a Dunán, hadifogoly lett, és Románián keresztül – tífuszosan – elvitték az Urálon túl fekvő szibériai „semmibe”. Elmesélte, hogy a fogságban több mint egy év hallgatás és bizonytalanság után kapott először levelet otthonról, a feleségétől. A levélbe bele volt varrva egy kis kép. A négyszer négy centiméteres képen a háza volt látható, a ház előtt a felesége, a felesége karján a fia, akit ő még soha nem tarthatott a kezében. Elmondása szerint ez a kis kép és az, hogy szerettei életben vannak, a hit, hogy egyszer még újra láthatja őket, megmentette az életét. „Hullottunk, mint a legyek, de én életben maradtam, mert tudtam, hogy engem szeretnek, és otthon várnak, és eldöntöttem, hogy hazamegyek.”

Fotó: Fortepan.hu

Idős presbiterünk Recsket járta meg. Talán kevés szörnyűbb dolog van, mint amikor sajátjaid – szintén magyarok – bántanak és kínoznak. Őt az tartotta meg, hogy néha hallotta az odaszüremlő harangszót: „Abból tudtam, hogy vasárnap van, abból tudtam, hogy valahol istentisztelet van, abból tudtam, hogy bár én rab vagyok, de az Isten szeret, és velem van ott is.”

Hol vagyunk mi, mai kor szorongó emberei ezeknek az időseknek az Istenbe vetett bizalmától? Pedig ilyen és ehhez hasonló történetekről rengeteg család tudna beszámolni Kárpát-medence-szerte. Sokszorosan traumatizált nemzet vagyunk, jobbról és balról egyaránt. 

Nyilván nem az a gyógyír mostani félelmeinkre, hogy „mindez semmi, nézzétek, ettől sokkal rosszabb, nehezebb helyzeteket is túl lehetett élni korábban”. A két példának számunkra nem ez a tanulsága. Hanem az, hogy mibe, illetve kibe kapaszkodhat az ember a bajban. Kapaszkodhat a családjába, közeli vagy távolabbi szeretteibe. Vállt vállnak vetve, sorokat összezárva megbirkózhat tornyosuló félelmeivel azokkal együtt, akiket szeret. A hívő ember pedig kapaszkodhat még a mindenható Isten kegyelmébe és szeretetébe is, amely hite szerint mindig, minden időben és minden helyzetben vele van.    

Ami a közös a két történetben, az a szeretet. Úgy hiszem, szorongásainkra és vágyakozásunkra a gyógyírt a szeretetben találhatjuk meg. Isten és az ember szeretetében. Pál apostol óta tudjuk: „A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.” (1Kor 13,4–8)

Ameddig tudunk szeretni, így szeretni, van remény.

Borítókép: Unsplash.com/Uday Mittal