Kötőszó

A több mint ötven napja tartó ukrajnai háború eddigi egyik legtragikusabb és legembertelenebb fejezete a bucsai mészárlás. Megtörtént azoknak a tömegsíroknak a feltárása, amelyekben bizonyítottan civil ukrán áldozatokat találtak elhantolva, névtelenül, jelöletlenül. Az áldozatok testén brutális kínzások nyomai fedezhetők fel, többségüket gyaníthatóan kivégezték.

 Szerző: Homoki Pál evangélikus lelkész

A tömegsírok felfedezése és sokkoló feltárása után számos politikai szereplő és a nemzetközi közvélemény is azonnal második Katinyt emleget, ahol, mint ismert, a náci Németország és a kommunista Szovjetunió közé szorult Lengyelország vezető katonai és részben polgári értelmiségének szisztematikus likvidálására került sor. Az elkövetők ott a Vörös Hadsereg martalócai voltak, akik a német Wermachtra próbálták hárítani borzalmas tetteik következményeit .

Most a bucsai mészárlásnál is egymásra mutogatnak, és hazugsággal vádolják egymást a háborús felek. Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy gyilkosságok és kínzások történtek, azokat valakik elkövették, a kétségbeesett hozzátartozók, a veszteséget elszenvedők lelkében pedig elképzelhetetlenül nagy sebek keletkeztek, amelyek végtelenül fájnak. Vannak persze különbségek, hiszen Katinyban döntően kivégzett katonák maradványait találták tömegsírokba hajigálva, itt pedig civileket – a brutalitás párhuzama mégis megdöbbentő. Hogyan ágyazhatott meg az emberi gonoszság 1940 után nyolc évtizeddel ugyanazoknak a gyilkos indulatoknak? Hogyan történhet ma ilyen hidegvérű, tudatos pusztítás a civilizált Európa szinte ugyanazon pontján? Ennyire nem tanult semmit az emberiség? Ennyire el tud állatiasodni az ember minden korban, minden időben, még a 21. században is? 1940 tavasza után most, 2022 tavaszán, nyolcvankét évvel később is kivégzésekkel, tömegsírba hajigált emberi tetemekkel, egymást vádló fegyveres hatalmakkal, tudatos pusztítással és halállal kell szembenéznünk. Kétségbeejtő.

Hogy mik a vallásháborús vonatkozásai a jelenlegi orosz–ukrán konfliktusnak, arról számtalan elemzés látott már napvilágot. Két európai nemzet, két keresztény hátterű ország, a hetvenéves kommunista elnyomás után keresztény gyökereit, ősi társadalmi identitását kereső nép néz épp farkasszemet egymással a lőállásokban. Miként a háborús pszichózis hatásai ismertek: aki fegyvert fog, egy idő után eltompul érzelmileg, nemritkán elállatiasodik az átélt sokk hatására. Önnön szenvedéséért bosszút állva könyörtelen agresszió formájában vetítik ki frusztrációját és félelmét a fegyvertelenekre, a nála gyengébbekre, hogy ne kelljen szembenéznie a könyörtelen valósággal: hogy maga is áldozat.

Hogy mi is történt Bucsában – ahogyan az történt Katiny vagy Srebrenica esetében is – egészen biztosan ki fog derülni. Folynak a vizsgálódások, az igazság nem maradhat elkendőzve. Mindenesetre sokatmondó, hogy az ez ideig tartózkodó álláspontot képviselő Németország kancellárja szerint is Vlagyimir Putyin orosz elnök „viseli a felelősséget” az Ukrajnában elkövetett „háborús bűnökért”. Olaf Scholz legutóbbi nyilatkozatában is a nemzetközi jog kirívó megsértésének nevezte az orosz inváziót.

Mindeközben hihetetlen méreteket ölt az információs kontra dezinformációs áradat, amely szinte letarolja az általános közvéleményt. Láthatjuk, milyen szinten meg tudja osztani a magyar társadalmat az 1849-es cári intervenciótól kezdve hazánkban is számtalanszor elszenvedett orosz agresszió, a korábbi háborús bűncselekmények sorozata, az 1945-ben megerőszakolt magyar nők százezreinek emlékezete, a negyvenéves szovjet megszállás, valamint a kárpátaljai magyar kisebbséggel szembeni elutasító ukrán bánásmód.

De más európai államok közvéleménye is megosztott. A La Repubblica közvélemény-kutatása alapján az olaszok 46%-a úgy gondolja, hogy az ukrajnai háborúval kapcsolatos információk nagy része manipulált és torzított. A megkérdezettek 23%-a pedig úgy véli, „az orosz hadsereg által elkövetett állítólagos háborús bűnökről közzétett információkat és felvételeket az ukrán kormány rendezte meg”.

Minden időben, minden korban a háború velejárója a propaganda. Tanultuk történelemből, hogy az 1944-ben a Szovjetunióból pánikszerűen visszaszoruló német csapatok is csak „kiegyenesítették vonalaikat”. A spanyol polgárháborúban testőrszázadának létesítése után Franco tábornok második intézkedésként létrehozott egy információs irodát az általa vezetett csapatok hadműveleteinek dokumentálására, cselekedeteinek kommunikálására. Mégis, elképesztő méreteket ölt – nevezzük néven – az a hazugságáradat és propagandacunami, amely manapság ér bennünket úton-útfélen. Módfelett fáradságos kibányászni, mi is az igazság. Vannak, akik egyik vagy másik oldal harcos szószólóivá váltak, sokan pedig egész egyszerűen oly mértékben belefáradtak, hogy már semmi sem érdekli őket többé.

A bucsai mészárlások elkövetői is valószínűleg elfáradtak. Embereket ölni mindenféle értelemben óriási teher. A nemzetközi sajtó szerint a feltételezett elkövetőket, az orosz 64. Különleges Motoros Lövészdandár tagjait épp néhány napja tüntette ki Vlagyimir Putyin orosz elnök „ügyes és határozott fellépésük, a katonai kötelességteljesítés, a bátorság, az önzetlenség és a magas szakmai színvonal” tanúsításáért. Kitüntetésük a gyászolók és az ukrán, valamint a nemzetközi közvélemény szemében éktelen provokáció. Nekik pedig nagy eséllyel létszükséglet – ahogyan a pszichés segítségnyújtás is, hogy tudjanak aludni és egyáltalán létezni. Bárkik legyenek is az elkövetők, a lebukó véres tetemek látványa, a halálsikolyok hangja a legprofibb fizikai és mentális kiképzés ellenére is nyomot hagy még a gépekké trenírozott kommandósokban is. Nyugtathatják lelküket azzal – ha így volt –, hogy amit tettek, azt parancsra tették. Megmagyarázhatják maguknak, hogy ami történt, „jogos vagy szükségszerű bosszú” volt. Biztos találnak rá magyarázatot. Ez azonban mit sem változtat azon, ami egyértelműen elhangzik a bibliai Tízparancsolat ötödik felszólításában, ahol Isten azt mondja az embernek: „Ne ölj!” Vagy amit Jézus mond a húsvéti történetben a Gecsemáné-kertben kardot rántó Péter apostolnak: „…akik kardot fognak, kard által vesznek el.” (Mt 26,52)

A címben feltett kérdésre – vannak-e keresztények a bucsai mészárlás elkövetői között? – a válasz: Igen, sajnos nagy eséllyel vannak. Bűnös, megtévesztett és megtévedt, Istent elhagyó, Isten ellen lázadó emberek mindannyian.

Végtelenül szomorú, ami nap mint nap történik általuk és velük. Nekünk pedig ezzel a végtelen szomorúsággal a szívünkben kell imádkoznunk nap mint nap azért, hogy minél hamarabb érjen véget az általuk is okozott vérontás. A terjedő és burjánzó indulattal szemben nyíljanak fel a szemek, váltsa fel majd a bosszút a kiengesztelődés, a mérhetetlen vétkek elkövetőinek lelkében pedig szülessen meg mindennél erősebb vágyként és mindent elsöprő érzésként az őszinte bűnbánat és a vezeklés.

Végtelen szomorúságunkban legyen előttünk a figyelmeztetés: ez történik sajnos, ha az ember elhagyja Istent. Csak ő ne hagyjon el minket soha! 

Borítókép: Wolfgang Schwan / Anadolu Images