Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Kommentek, utálat, szekértáborok – Egy lelkész elmondja, hol a baj

Az emberek döntő többsége anélkül fogalmaz meg nagyon is markáns véleményt, hogy egy pillanatig is foglalkozna azzal, mi lehet az igazság. Pilátus kérdését – „Mi az igazság?” – sokan egyáltalán fel sem teszik. A legtöbben egyszerűen ítéletet hoznak anélkül, hogy körültekintően megismernének minél több tényt.

Szerző: Nagy Zoltán evangélikus lelkész

pexels-anete-lusina-5723268.jpg

Napi rutinomhoz tartozik az internetes híroldalak olvasása. Alkalmanként bizonyos hírek kommentjeibe is bele-beleolvasok. Hiszen, túl az információ közlésén, ezekből az is kiderül, hogyan rezonál egy-egy tudósítás az olvasókban. Milyen irányban él tovább és hat a hozzánk eljutott közlés. Vajon tudok-e azonosulni bármelyik komment írójával is, vagy egészen más véleményt képviselek? Vajon számítana-e a véleményem, ha megfogalmaznám? Feltételes módban fogalmazom meg ezt a kérdést, mivel miközben kommenteket olvasok, szinte soha nem írok kommentet. Hogy miért? Nem azért, mert ne vállalnám a véleményemet. Nem is az az oka ennek, hogy ne állnék elébe nézeteim másokéival való ütköztetésének. Sokkal inkább azért, mert úgy érzem, az esetek legnagyobb részében nincs értelme. Nincs értelme kimondani a véleményemet, mert nem lehet róla érdemi, előrevivő, elgondolkodtató és véleményeket alakító párbeszédet folytatni.

Túl az internet világán, személyes beszélgetésekben is hamar bizonyítást nyer az a sokszor általánosításként megfogalmazott megállapítás, hogy az ország kettészakadt, és az emberek csak szekértáborokban tudnak gondolkodni: Újpest–Fradi, politikai bal- vagy jobboldal, sörös vagy boros, oltáspárti vagy oltásellenes, hogy tovább ne is menjünk a felsorolásban. A pluralizmus végtelenségében először valamiért megszerettük ezt az egyszerű bipolaritást, aztán a legtöbben benne is ragadtak. Sőt sokan általánosan ki is terjesztik, mindenkire projektálják ezt a nézetet és viselkedésmintát. Ami nem csoda, hiszen a politikai kommunikáció mindkét oldalon egységes ebben: aki nincs velünk, az ellenünk van. Politikai célok elérése tekintetében valószínűleg ez a célravezető.

A társadalmunkban kialakult kétpólusúság magával hozta, hogy az emberek egy része azonnal úgy fogalmazza meg saját véleményét, hogy az egyszerre elköteleződő állásfoglalás is az egyik vagy a másik tábor mellett és egyúttal a másik ellen. Az emberek döntő többsége anélkül fogalmaz meg nagyon is markáns véleményt, hogy egy pillanatig is foglalkozna azzal, mi lehet az igazság. Pilátus kérdését – „Mi az igazság?” – sokan egyáltalán fel sem teszik. A legtöbben egyszerűen ítéletet hoznak anélkül, hogy körültekintően megismernének minél több tényt.

Miért jutottunk el oda, hogy csak szekértáborokban vagy lövészárkokban tudunk gondolkodni? Miért gondolkodik úgy sok ember, hogy nem is érdekli a másik véleménye? Csak kimondja, leírja, amit gondol, és már megy is tovább. Miért jutunk el oda akár az egyházban is, hogy már meghallgatni sem akarjuk a másik véleményét? Miért nem tud leülni egymással értelmes vitára két másképpen gondolkodó ember? Miért nem vesszük észre a párbeszéd lehetőségének kincsét és azt, hogy épülhetünk egymás hite és gondolatai által is? Azért, mert ez a könnyebb út.

Könnyebb azonnal ítélkezni anélkül, hogy látnánk a másik érveit, indokait, és hallanánk arról, mit hogyan élt meg. Könnyebb a csak ugyanúgy gondolkodókkal társaságban lenni, mint az életet másképpen látókkal beszélgetni, ahol óhatatlanul előkerülnek különbözőképpen látott és más megoldási lehetőségeket felvonultató problémák. Könnyebb gyorsan eldobni a követ, aztán továbbmenve azt mondogatni: „Ugye milyen bűnös volt?!”, mint utánajárni annak, ki a valódi áldozat, és ki az igazi elkövető. És minél súlyosabb az ügy, amelyben döntenünk kell, annál markánsabban tudjuk kifejezni véleményünket.

Ha bármilyen változást is szeretnénk elérni közösségeinkben, a társadalomban, szerintem ez kellene, hogy legyen az egyik kiindulópont. Felismerni, hogy nem kell az ítélkezés kényszerével élnünk. Hogy lehetünk szabadok attól, hogy mindig valaki mellett és egyben valaki ellen kell, hogy állást foglaljunk.  

Valahogy meg kellene találnunk a kiutat ebből a kétpólusú rendszerből. A sokszínűség devalválódott fogalmán túl azért észre kell vennünk, hogy az élet nem fekete-fehér. Az emberek sem sötétek vagy világosak, igazak vagy bűnösök csupán. Amíg nem merünk kilépni ezekből a belső körökből, és nem fedezzük fel a bennünk meglévő közös kincseket, értékeket, gondolatokat és érzéseket, addig megmaradunk lövészárkaink, ítélkező lelkületünk börtönében, egy olyan társadalomban és akár egyházi közösségben, amely nem keresi az igazságot, és képtelen a másik meghallgatására, a párbeszédre.

Borítókép: Pexels.com/Anete Lusina

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr6717251144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása