Kötőszó

Milyen az az ország, ahol az emberek kizárólag magukkal vannak elfoglalva? Hogyan tartható fenn ezzel a sarkított viselkedésmintával egy látszólag stabil társadalom? Érdemes- és lehet-e hosszú távon ilyen módon élni? Novotny Dániel írásában képet kaphatunk róla.

Szerző: Novotny Dániel

A nyolcadik napon kísérőimmel átléptük Ignória országhatárát. A harmadik településen nagy nehezen találtunk szállást, meglehetősen borsos áron, de az ellátásra nem lehetett panaszunk. Jólesett végre kényelmes ágyban álomra hajtani a fejünket, kipihenni az elmúlt napok viszontagságait. 

Már másnap, a svédasztalos reggelinél megsejtettünk valamit Ignória furcsaságaiból, de csak két nap múlva, amikor továbbindultunk az ország belseje felé, értettük meg igazán, hogy milyen világba csöppentünk. A reggelinél még nem tulajdonítottunk nagy fontosságot a megfigyelt részleteknek: az előttünk álló úr gátlástalanul a tányérjára tolta az összes kitett sült bacont, amelynek amúgy egy része végül a kukában landolt. A motel lakói köszöntek egymásnak, de ezen túlmenően semmi. A szalonnatornyos úr simán leült falni egy hölggyel szemben, aki a kis salátácskájával bajlódott. Egy másik asztalnál egy fogyókúrázóval szemben valaki egymás után tortaszeleteket tolt magába…

De hadd kezdjem beszámolómat kivételesen a végével. Ahogy végül felfedeztük, az ország közepén van egy puszta terület, annak a közepén egy lyuk. Nem jutottunk elég közel hozzá, és az emlékeink is elég zavarosak, kísérőimmel különböző megfigyelésekre jutottunk, azóta is vitatkozunk rajta. A lyuk mindenesetre kb. ötven-száz méter átmérőjű lehet, alapvetően fekete és sötét. Mind tapasztaltunk valami áramlást befelé vagy kifelé, ebben sincs egyetértés, az pedig, hogy mi áramlott, teljesen bizonytalan.

Megfigyelésünk szerint Ignória lakosaira ez a furcsa jelenség maradandó hatást gyakorol. Semmi külső jel, tünet, elváltozás, a hatás mindössze a viselkedésükben jelenik meg, ott sem elsőre szembetűnő módon. Tulajdonképpen egyszerűen megfogalmazható: mindenki kizárólag önmagával van elfoglalva. Izgalmasnak és döbbenetesnek találtuk kísérőimmel, hogy ezzel a sarkított viselkedésmintával fenntartható egy látszólag stabil társadalom. 

Csak pár példa: a kávézóban és a buszmegállóban különböző beszélgetéseket tudtunk megfigyelni. A beszélgető felek mindig nagyon lelkesen, szenvedélyesen mesélnek magukról valamit, de mondandójukat sosem tudják teljesen befejezni, mert a másik fél belevág, és elkezdi mondani a saját történetét, amelyet ő szintén nem tud befejezni, mert az első mond egy újat. Ha az egyik beszélgető panaszkodik valamire, a másik a saját panaszával folytatja. Egyáltalán nincsenek kérdések. Vagyis néhány esetben elhangzott beszélgetésindító kérdő mondat, de a válasz érdektelennek bizonyult, sőt csak zavarónak, a kérdést természetesen a kérdező válaszolta meg. Akár sikerről, akár gondokról van szó, egyfajta egymástól független licitálássá válnak a beszélgetések.

Kísérőimmel megegyeztünk, hogy célirányosan keresünk és gombkamerával rögzítünk empatikus, bármilyen szociális érzékenységet mutató cselekedetet. Az ötnapos vizsgálat után elemeztük a felvételeket. Az egyiken például egy hölgy átadja a helyét egy idősebb úrnak a buszon. De alaposabb analízis után felfedeztük, hogy micsoda színészi tehetséggel adja elő a hölgy a hősnő szerepét, sugárzik róla, hogy mekkora áldozatot hoz, majd közönsége előtt a teljes megdicsőülés fényében tündököl – miközben persze körülötte az ég világon senkit sem érdekelt az egész jelenet. Külön érdekes utójátékként vettük észre, hogy a buszút hátralevő részében a hölgy az orrát húzogatva fintorgott, mintha a helyére ülő úr kellemetlen szagot árasztana.

Gondoltuk, a gyerekekre esetleg még nem hat a fekete lyuk sugárzása. De a játszótéren is hasonló tapasztalataink voltak. A beáramló gyerekek gyorsan lestoppolnak egy-egy játékot, mászókát, hintát, aztán elvannak rajtuk, magukban beszélgetve játszanak történeteket, amelyeknek ők a főszereplői. Az őket kísérő anyukákkal való viszony is érdekes: az anyák gyakorlatilag cselédek, szolgák, akiket a gyerekek látszólag kedvük szerint ugráltatnak és megaláznak. Azonban az anyukák egymással való beszélgetéséből kiderült, hogy itt is a mártírszerepben rejlő egyéni megdicsőülés esete áll fenn, hiszen mindegyikük mindenki másnál nehezebb terheket visel, és heroikus erőfeszítéssel hordja egyedül a hátán egész terhes családját.

Az emberek elvégzik a munkájukat, sőt láthatóan remekül, ami nyilván abból is adódik, hogy a saját munkájukat mindenki másénál értékesebbnek, fontosabbnak tartják. Tapasztaltunk egészen tragikus baleseteket, kudarcokat is, amelyek abból adódtak, hogy mindenki arról is meg van győződve, hogy mindenhez tökéletesen ért, de ez ritkán igaz. 

A fiataloknál, a szerelem kérdésében talán a legbonyolultabb a helyzet, ezt nem is értettük meg pontosan. Jellemzően egymáshoz külsőleg-belsőleg nagyon hasonló párokkal találkoztunk, akik mintha a másikra nézve inkább saját magukban gyönyörködtek volna. Egyfajta oda-vissza licitálásnak tűntek ezek a kapcsolatok is.

Érdekes, hogy milyen lassan vettük észre, hogy a zenei és a színházi előadások kizárólag szólistákkal működnek, nagyon szerény létszámú közönséggel, ezek is csupa olyan előadások, amelyekben a nézők önmagukra ismerhetnek az előadott darabokban. A sportversenyekről szinte teljes egészében hiányoznak a csapatjátékok, az egyéni versengés viszont annál erősebb, véresen komolyan vett pingpong-, sakk- és futóversenyekbe botlottunk. A nézők számára mindez csak nyers szórakozást jelent, inkább valamiféle gúnyos gyönyört a vesztesek megalázó kudarcai felett, mintsem a győztesek ünneplését – azok éppen eléggé ünnepelték önmagukat…

Végül rendkívül érdekesnek találtuk, hogy ezzel az egész helyzettel mintha minden ignóriai tökéletesen tisztában lenne. Rendkívül általános, hogy a polgárok mélységesen felháborodva panaszkodnak arról, hogy mások mennyire csak magukkal vannak elfoglalva, hogy bizonyos cégek, politikusok, Ignória állami vezetői felháborító módon csak az önös érdekeik és az azonnali személyes haszon céljából hoznak döntéseket. És persze mindez hogyan terheli meg az ő személyes életüket…

Közel két hónapot töltöttünk Ignória országában, és még rengeteg izgalmas megfigyelést tettünk például a vallás, az egyházak egészen döbbenetes működéséről, amelyről itt most nem tudok beszámolni. Amikor végül újból útra keltünk, a határon való áthaladás közben arról beszélgettünk kísérőimmel, hogy vajon milyen jövője lehet egy ilyen társadalomnak. Hogy mennyire lehet tartós a jelenlegi furcsa stabilitás? Vajon mi történne, hogyan tudnának kezelni valamiféle globális krízishelyzetet, egy egész országot érintő katasztrófát, vagy, teszem azt, egy komoly járványhelyzetet? Elgondolkodva, borongós hangulatban keltünk át az Ignória határát képező lenyűgöző hegyláncolat hágója felé vezető ösvényen, amelyen minden bizonnyal nem sokan jártak még előttünk…