Kötőszó

Meg kell-e köszönni a lelkész munkáját? Vagy ne is használjuk a „munka” szót, hiszen Istennek és a gyülekezetnek szolgálnak? Fejezzük-e ki hálánkat egy-egy szolgálatért akár anyagiakkal is, vagy inkább vegyük természetes szolgáltatásnak, amiért a lelkész fizetést kap? Egyáltalán, megbecsültnek érzik-e ma magukat hivatásukban a lelkészek? Nehéz kérdések, amelyekre talán nem is találunk egyértelmű válaszokat. Néhány lelkészt kérdeztünk arról, hogy milyen visszajelzéseket kapnak a munkájukkal kapcsolatban.

Szerző: Kovács Barbara

„Voltam olyan értelmiségi gyülekezetben egy vidéki nagyvárosban, ahol kezdő segédlelkész koromban – lévén nőtlen voltam – beosztották a gyülekezeti tagok, hogy hova megyek ebédre szeptembertől jövő év márciusáig, minden áldott vasárnap!” – válaszolja egy vidéki városban szolgáló lelkész, arra a kérdésre, hogy megbecsültnek érzi-e magát a munkájában.

A megbecsültséget nehéz mérni, mivel szubjektív, ki mennyire érzi azt, hogy erőfeszítéseit elismerik, munkáját hasznosnak, őt magát értékesnek találják. Egyéni élettörténetünktől, személyiségünktől függ az is, hogy mitől érezzük magunkat megbecsültnek: míg valakinek egy jó szó is elég ehhez, addig mások többre vágynak, tettekben, anyagiakban is visszajelzést várnak.

A szakmák megbecsültségét társadalmilag is mérik, egy 2016-ban, 43 ezer válasz alapján készült KSH felmérés szerint a papi hivatás 170-ből a 65. helyen szerepelt a szakmák presztízsének sorrendjében. (Összehasonlításképpen: 1988-ban a 6. legmegbecsültebb hivatás volt a papoké.) Ebben a felmérésben öt szempontot vettek figyelembe: mennyit lehet keresni, mekkora hatalom, befolyás jár vele, mennyit kell tanulni érte, mennyire hasznos a társadalom számára és az adott foglalkozás mennyire vonzó vagy divatos. „A társadalmi értékrend megváltozását mutatja, hogy kikerült a leginkább megbecsült foglalkozások közül a papi hivatás, amelynek sem kereseti lehetőségeit, sem társadalmi hasznosságát nem értékelik az emberek magasra, egyedül hatalmi és tudás dimenzióban kapott magasabb pontszámot” – olvassuk a KSH elemzésében. A társadalmi megbecsülés ugyanakkor csak az érem egyik oldala, hiszen attól még, hogy szélesebb körben csökken egy hivatás elfogadottsága, a saját mikrokörnyezetükben – lelkészek esetében a gyülekezetben – még lehet nagyon pozitív a megítélése, végső soron pedig ez az, ami igazán számít.

„Azt hiszem, hogy a gyülekezeti tagok megbecsülik a munkámat, viszont kezdeményeznem kell, hogy ezt szavakba is öntsék. A presbitérium és a munkatársak rendszeres visszajelzése fontos lenne, ez minden szakmában így van: a pozitív visszajelzések inspirálnak, segítenek a fejlődésben; a negatív, elmarasztaló megjegyzések azonban éppen az ellenkező hatást érik el, könnyen elveszítjük tőle a lelkesedést, vagy épp megrekedünk a fejlődésben. Fontosnak tartom, hogy a lelkész ne csak annyi visszacsatolást kapjon az istentisztelet végén, hogy: »Köszönjük a szolgálatot!«, hanem legyen utalás az elhangzott tartalomra is. Fontos, hogy a kritikát is alázattal tudjuk fogadni, például ha túl hosszú volt a prédikáció, vagy ha nem tudták követni a gondolatmenetet” – vélekedik egy vidéken szolgáló lelkésznő.

Másként fogalmaz Farkas Ervin, a lovászpatonai gyülekezet lelkésze: „Soha nem a köszönetért végeztem a szolgálatot. Stólapénzt sem fogadtam el, és az ajándékokkal is mindig bajban vagyok.

A lelkészi szolgálatban nem magamra mutatok, hanem eszköz vagyok. Cselekvő, gondolkodó, érző, az Isten kezébe helyezett szolga.

Ugyanakkor jólesik, amikor hálás arcok fogadnak a templomkapuban, amikor a hittantáborból csillogó szemű gyerekeket lehet haza engedni, amikor a bibliaóra után a szolgálati autóból, kikászálódó nénik »ott felejtik« a tíz tojást. A lelkész spirituális, teológiailag képzett vezető, de ugyanúgy közösségre vágyó ember is. A szolgálattal soha nem magát szeretné fényezni, de ha körülöleli a közösség, akikért szolgál, akkor motivált, hálás és tettre kész marad. Nem kell megköszönni, de minden köszönet egy kapocs. Ha a gyülekezet hálát ad a lelkészért, a lelkész Isten előtt biztos megköszöni a gyülekezetét, és így kapcsolódnak egymáshoz.”

A köszönetnyilvánítás is sokféle lehet. Néhány gyülekezetben a templomból kifelé jövet hangzik el egy-két jó szó a lelkész felé, máshol ajándék vagy más anyagi juttatás formájában fejezik ki hálájukat a gyülekezeti tagok egy-egy szolgálatért.

Bármilyen is legyen a visszajelzés, minden munka fontos részét képezi, hiszen a fejlődés csak folyamatos visszacsatolás mellett mehet végbe. Ennek hiányában a lelkész is könnyen megreked egy szinten, önmagát ismétli, sőt, akár ki is éghet a munkájában.

Hajduch-Szmola Patrik pécsi lelkész így fogalmaz: „Meg kell köszönni, ha a szódás megtölti a ballont, ahogyan az autós is megköszöni, ha beengeded magad elé. Nagyon jólesik a köszönet, amikor valaki jelzi, kapott valamit a szószékről, Istentől, tőlem. Éppen ezért természetes, hogy Istené a dicsőség, de Isten ebben szívesen részesít engem is, és nem haragszik, ha nem kényszeresen, sokszor zavarában vágja rá a köszönetnyilvánításra a lelkész, hogy »ó, Istené a dicsőség«. Ha megköszönik, annyit mondok: örülök. Tudni kell elfogadni a köszönetet, és abból annyit meg is tartani, amennyi ahhoz kell, hogy érezzem: megérte.  Egy sima »köszönöm« a legfontosabb teológiai visszajelzés, amit egy hívő adhat a lelkészének.”

A borítókép illusztráció, forrás: freepik.com