Kötőszó

Egy középkori történet szerint élt egy szász kisvárosban egy ifjú, makulátlan szerelmespár szeretetben, békességben és teljes boldogságban. Annyira szerették egymást és annyira boldogok voltak, hogy ez feltűnt az ördögnek is, aki ezt a boldogságot látva mindent elkövetett, hogy összeveszejtse őket. Bármivel is próbálkozott azonban, nem járt sikerrel, nem lehetett éket verni a fiatalok közé, csak úgy ragyogtak a boldogságtól.

Szerző: Homoki Pál

Az ifjú pár szomszédságában élt azonban egy rosszindulatú, gonosz és fösvény öregasszony, aki gazdagságra és örök fiatalságra vágyott. A rút banya egy alkalommal, amikor összetalálkozott az ördöggel, felajánlotta neki a szolgálatait, és megígérte, hogy majd ő összeveszejti a fiatalokat az örök fiatalságért cserébe. Az ördög kicsit vonakodott, mondván, tőle gonoszabb és furmányosabb senki sem lehet, de a cél érdekében végül rábólintott az alkura. Másnap, mikor a fiatalok nem voltak otthon, a gonosz öregasszony átlopózott, és betett az ágyukba, a vánkosuk alá egy éles kést. Este, mielőtt a pár nyugovóra tért, a fiatalasszony nekilátott, hogy megvesse az ágyat, és megtalálta a kést. Gyanakodni kezdett, hogy álmában a férje biztosan az életére tör. De csak visszatette a kést a párna alá. Egész éjjel nem aludt egy szemernyit sem. Egy nappal később a férfi is megtalálta a kést, és ő is visszatette, de onnantól már ő sem tudott aludni a gyanú miatt, hogy álmában a felesége biztosan meg akarja ölni őt. Így telt el néhány nap és éjjel. A gyanakvás, a félelem és a megfogyatkozott bizalom közben cseppenként mindent tönkretett. Már nem beszéltek, nem évődtek, nem szerelmeskedtek, kihűlt és pokollá változott a kettejük paradicsoma…

A középkori elbeszélésnek azonban még nincs vége ezen a ponton. Tragédia és akár happy end is lehet még belőle – csak a történetben szereplő fiatalokon múlik. A józanságukon, a szeretetükön és azon, hogy képesek-e meghallgatni a másikat, képesek-e beszélgetni egymással. Legyőzi-e a beléjük ültetett gyanakvást a bennük lakozó szeretet?

Ezek a fiatalok mi vagyunk

A környezetünk pedig „késes világ”. Azt tapasztaljuk, hogy olyan időben, olyan helyzetben, olyan környezetben élünk, ahol népek és nemzetek, valamint a társadalom különböző csoportosulásai újabb és újabb késeket találnak a párnájuk alatt.

Lehet, hogy a blazírt unalomba fulladó járványügyi híreken túl nem akartunk tudomást venni róla, de pár hete keleti határunktól pár száz kilométerre majdnem kirobbant egy háború Ukrajna és Oroszország között. Igen, itt Európában. Politikai szempontból egyre feszültebb a helyzet a Dél-kínai-tengeren. Mára szinte állandósult, hogy a csendes-óceáni térség államai egymásnak feszülnek. Tajvan partjainál felsorakozott az amerikai és kínai flotta, és farkasszemet néz egymással, legalábbis tengerészeti incidens incidenst követ. Legutóbb az ausztrál kormány egy tagja nyilatkozatában a 21. századi „harci dobok” újjáéledő hangját emlegette. A magyarországi közvélemény számára szinte ismeretlen Mianmarban folytatólagosan véres tüntetések zajlanak, több száz halálos áldozatot követelve, de néhány hónapja hasonló ment végbe jóval közelebb, Fehéroroszországban is. A Száhel-övezetben, Afrika közepén, a Szaharától délre nem csillapodó terrorfenyegetettség és polgárháborús helyzet uralkodik és akkor nem beszéltünk a puskaporos hordó Közel-Keletről, Latin-Amerikáról stb.

Mondhatjuk, hogy háborúság, békétlenség mindig is volt a világban, „nincs új a nap alatt”, és ez igaz is. A mindezidáig a béke szigete, Európa közepéről nézve hozzászoktunk, hogy állandósult konfliktusok vannak a világ számos pontján, de ezek minket úgysem érintenek.

Most mégis mintha valami másról, többről lenne szó

Békétlenség érződik a világban mindenütt. Ott van bennünk, az egyes emberekben a frusztráció, a félelem a vírustól, a jövőtől, a lehetséges egzisztenciális változásoktól és még ki tudja, mi mindentől. Ez a félelem összeadódva társadalmi jelenségeket hoz létre, amely aztán szintet lépve népeket, nemzeteket, végül világpolitikát mozgat.

Bizonyos értelemben nálunk, itt Magyarországon is háború zajlik, csak mi, hála Istennek, ezt a Facebookon vagy más online platformokon, esetleg a családi ebéd közben, a terített asztal mellett vívjuk egymással. Pedig még nem is kezdődött el a választási kampány, és reménység szerint még legalább őszig nem nyomja rá a bélyegét a belpolitika a mindennapjainkra olyan mértékben, hogy hagyományosan egymás torkának essünk.

Mégis, így is, most is megy már a harc. Megmondó ember lett az is, aki idáig csendes, békés, hallgatag természet volt. Mára mindenki véleményt alkot, mindenki véleményvezér-babérokra tör. Kioktatjuk, győzködjük, megszégyenítjük, kigúnyoljuk egymást vírusszkepticizmusból pro és kontra, a vakcinatípusok hatékonyságából, politikai látásmódból, a védettségi igazolvány jogosultságából… – mindenből. Aki nincs velünk, automatikusan ellenünk van. Ha valakinek más a véleménye, mint a miénk, az nem meggyőzendő jóbarát, hanem megsemmisítendő ellenfél. Mi több, ha valaki hallgat, és nem foglal állást, és nem hirdeti azt, amit mi (vagy nem elég hangosan), az már nem közülünk való, tehát szintén ellenfél.

Generáció generáció ellen lázad az adott társadalmon, országon, családon belül. A másik már most agyalágyult, hü**e, náci, kommunista, bérenc, vírustagadó, tolvaj, oligarcha, diktátor, hazaáruló, ellenség…

Közben meg megjött a tavasz

Süt a nap. Egyre többen be vagyunk oltva. Egyre többen védettek a vírussal szemben. Nyílnak a virágok a réteken és a kertekben. Új generáció érettségizik, és indul el az életben. Vannak szeretteink, akiket szerethetünk, és akik minket is szeretnek. Van kenyér az asztalunkon. Vannak veszteségeink, de élünk! Mi mind élünk!

Hálásnak kéne lennünk

A félelemből fakadó feszültségünk nyomán el kellene kezdenünk kidobálni a késeket a párnáink alól. Ebben a helyzetben a józan ember, illetve a hívő ember feladata a békesség munkálása. Családon belül, társas kapcsolatainkban, az edzőteremben, az orvosi rendelőben, a templomainkban, az osztályteremben, a munkahelyen, mindenütt. Mert a kések kidobálhatók azáltal, hogy beszélünk egymással és közben meghallgatjuk egymást. Ez nem megalkuvás. Igenis lehet happy end a történet vége a tragédia helyett, ha dolgozunk rajta közösen.

Várhatóan olyan idő jön itt a harmadik és a negyedik hullám között, az egymásnak feszülő nagyhatalmi játszmák metszésében egy borítékolhatóan hangos és brutális választási kampány érkezése előtt, amikor nem kioktatásra és nem meggyőzésre lesz szükség, hanem empátiára. Mert az észérvek már régen eredménytelenek, és még inkább azok lesznek. Mert nem fogjuk meggyőzni egymást, lehet ugyan ostromolni a „csak azért se” bekövesedett várfalait, de amióta ember él a földön, azok bevehetetlenek.

A szeretet marad, semmi más

Amikor hiába fenyegetőzünk majd kitagadással, és a gyerekeink mégis máshova húzzák az ikszet, mint mi, ne tépjük szét őket, mert ők a gyerekeink, akiket szeretünk. Amikor nyugdíjas szüleinket az égvilágon semmivel sem tudjuk rávenni arra, hogy beoltassák magukat, pedig rettegünk az életükért, és már mindent megpróbáltunk, megint csak egyedül a szeretet marad, mert ők a szüleink. Amikor majd szinte minden politikai oldal azt hirdeti, hogy ez a harc lesz a végső, a mindent eldöntő élet-halál küzdelem, és ha a másik nyer, az maga az Armageddon, akkor jusson eszünkbe, hogy ők is honfitársaink, őket is anya szülte, és a választás után is együtt fogunk élni velük, mi több, lehet, hogy az ő fiuk fog udvarolni a mi lányunknak, és közös unokáink lesznek.

Mindez iszonyatosan nehéz

Saját magunkon kell erőt vennünk, saját magunkat kell legyőznünk, de nincs más út, csak a szeretet és az elfogadás útja. Aki ezt megérti, életben marad, aki nem, az a saját keserűségébe fog belefulladni.

Szeretettel azonban még a fuldokló is kimenthető.

Ki a késekkel!