Kötőszó

Párját ritkító könyv jelent meg a közelmúltban az Evangélikus Gyűjteményi Kiadványok sorozat részeként. A Lelki napló a munkatáborból – Sztupkay Sándor pásztori szolgálata 1945–1947 című kötet egy fogolytáborba kalauzol. A második világháborúban szovjet fogságba került, súlyosan beteg tiszt evangélikus lelkésznek füllenti magát, így több mint két esztendőn keresztül lelkigondozója lesz fogolytársainak, miközben nemcsak prédikál, hanem úrvacsorát oszt, és temet is – mindezt előzetes tapasztalat vagy teológiai végzettség nélkül. Sztupkay Sándor tintaceruzával írt igehirdetései, imádságai, istentiszteleti rendtartása jelentős részben fennmaradtak. Többéves kitartó kutatómunkával mindezeket sajtó alá rendezte Korányi András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének egyetemi tanára, pestszentlőrinci lelkész. Együtt lapoztuk át a könyvet.

Szerző: Boda Zsuzsa

– Az utóbbi időben jelentős számban látnak napvilágot olyan kiadványok, amelyek az úgynevezett oral history – „szóbeli történelem”, múltbeli események elbeszélése szóban – módszerével készültek, személyes élettörténeteken keresztül felidézve egy-egy történelmi korszak szubjektív oldalát. Mennyiben más Sztupkay Sándor hagyatéka, mint az ilyen visszaemlékezések?

– Nagyon kevés olyan dokumentum létezik, amelyben a tapasztalatait átadó, megörökítő személy lelki szempontból, egyházi tartalommal megtöltve mesél. A Lelki napló a munkatáborból című kötetben azonban szinte csak ez érvényesül.

– Ki volt Sztupkay Sándor?

– Partiumi, apai ágon evangélikus, anyai ágon református családból származott. A család életében a trianoni békediktátum hozott változást, mivel a családfő nem volt hajlandó letenni a román állam által megkövetelt hűségesküt. Így 1922- ben Budapest felé vették az irányt, és a szomszédos Rákospalotán telepedtek le. Az elsőszülött fiú, Sándor a vasútnál tudott elhelyezkedni, ahol végül vasúti tiszti tanfolyamot is végzett. Később gazdasági ismeretekre is szert tett. A második világháború idején tartalékos hadnagy, Ungváron esett szovjet hadifogságba 1944 novemberében. Először a romániai Foksány [Focșani] mellett felállított tiszti gyűjtőtáborba vitték, majd innen több tiszttel együtt az Észtország déli részén található Valga település fogolytáborába szállították. 1947. október 1-jéig volt itt. Később a civil életben gazdasági vonalon dolgozott. Két gyülekezetben volt felügyelő – tíz évig Rákospalotán, majd életének utolsó négy esztendejében Pestszentlőrincen.

– Még a romániai táborban voltak, amikor tífuszosan, „a szenvedésnek a mélységében” Sztupkay az utazáskor kapott Bibliájába kapaszkodott. Saját bevallása szerint a 110. zsoltár 4. versénél a „holt betűk hangot kaptak”, és az Úr parancsolóan adta tudtára: „Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap vagy te…” Ettől a ponttól vallotta magát evangélikus lelkésznek.

– Foksányban a szemük előtt halt meg az utolsó pap – katolikus volt –, azonban a lelki támaszt csaknem mindenki igényelte. Sándor, hogy hitelesebbnek tűnjön, törülközőből készített magának Mózes-táblát, felcsatolta az egyenruhája gallérja alá, és mint evangélikus tábori lelkész, kezében a Bibliával, elindult szolgálni a betegekhez. Később azt vallotta: egy idő után azt vette észre, hogy ő maga meggyógyult, így hivatalosan is engedélyezték neki a szolgálatot.

– Közel két évet töltött el az észtországi fogolytáborban. Mit lehet tudni az ottani körülményekről?

– Ez egy tiszti fogolytábor volt. Az ott lakóknak a tábortól körülbelül nyolc kilométerre egy hatalmas vasúti csomópontot kellett kiépíteniük a Baltikum és Oroszország között. Ez reggeltől estig tartó kemény fizikai munkát jelentett. A könyvben egy táboralaprajz is látható. Ebből kiderül, hogy két barakkban laktak a foglyok: a nagyobbakban német tisztek, míg egy kisebb, különálló barakkban magyar, illetve kisebb számban jugoszláv, osztrák katonai vezetők. A körülmények igen mostohák voltak. Például rengeteget szenvedtek az ágyi poloskáktól. Tisztálkodási lehetőségük szinte alig volt, és állandóan éheztek.

– Katonai rangjuknál fogva kedvezőbb bánásmódban részesültek, mint ha közkatonák táborában lettek volna?

– A nemzetközi jog szerint így kellett volna lennie, de a valóság más volt. Úgy vitték el őket a fogságba, hogy nem vihettek dupla ruhát, tehát ugyanabban voltak éjjel-nappal, télen-nyáron. Nem kaptak kabátot vagy pufajkát sem, ezért a téli mínuszokat úgy próbálták átvészelni, hogy az éjszakai takarójukat átalakították, és azt használták napközben pulóverként vagy köpenyként. A nemzetközi előírások szerint az ellátásban is sok minden megillette volna őket – például nagyobb élelmiszeradag járt volna nekik. A szovjet katonai vezetés egyszerű megoldást talált a problémára: az egyenlőség jegyében minden foglyot arra köteleztek, hogy tépjék le a rangjelzésüket. Ettől kezdve senki sem volt tiszt, nem jártak a pluszkedvezmények.

– Fizikailag mennyire bántották őket?

– Erről kevésbé van információm. Azt gondolom, hogy amennyire lehetett, ettől tartózkodott a táborvezetés. Inkább az állandó razzia volt jellemző, például a könyvekre nagyon vadásztak. Ilyen szempontból fantasztikus, hogy Sztupkay Sándornál megmaradhatott a Bibliája és az igehirdetés-gyűjteményei. Azonban mégis kellett, hogy legyen valamiféle lazaság, mert a német tiszti visszaemlékezésekből kiderül: volt olyan tiszt, aki az ott töltött szűk egy év alatt harminc-negyven könyvet is tudott csereberélni. Emellett időnként sporttornákat rendeztek, a német tisztek egymás között szabadegyetemeket is tartottak. Sajnos arról nincs információ, hogy például a magyarok csatlakozhattak-e ezekhez az alkalmakhoz.

– A magyar foglyokról mit lehet tudni: kik voltak, az ország mely részeiről származtak?

– Nagyon kevés a konkrét ismeretünk ezzel kapcsolatban. A Hadifoglyok és Hozzátartozók Országos Szövetségének adatbázisában Valgáról alig esik szó. A legtöbb benyomásunk abból a nyilatkozatból maradt fenn, amelyet 1947. március 15-én hetvenkilencen névvel, lakcímmel együtt írtak alá. Ebben igazolják, hogy Sztupkay Sándor bajtársuk önként elvállalta a lelkipásztor nélkül maradt magyar hadifoglyok hitének ápolását és a lelkészi teendők ellátását. Így vallanak a szolgálatáról: „Abban, hogy a magyar hadifoglyok a távollét megpróbáltatásai közepette Istenbe vetett hitöket és bizodalmukat, lelki egyensúlyukat, a hazatérésbe vetett reményüket nem vesztették el, Sztupkay Sándor bajtársunk működésének igen nagy része van. Nemcsak az áhítatokon és istentiszteleteken végezte áldásos munkásságát, hanem egyénenként s kis csoportokkal folytatott benső beszélgetései során is szüntelenül munkálta lelkünk üdvét.”

– Az önkéntes tábori lelkész tintaceruzával kis füzetecskékbe írta le prédikációit, az imádságokat és énekeket, sőt még istentiszteleti rendet is találunk. Hogyan készült az igei szolgálatokra?

– Nagyon tudatosan. A Bibliáján és egy református énekeskönyvön kívül nála volt Prohászka Ottokár katolikus püspök Elmélkedések című gyűjteménye is. Sztupkay Sándor ez utóbbit többször is segítségül hívta, különösen is az ünnepi igehirdetéseknél. Lenyűgöző, hogy ezeket a katolikus teológiájú szövegeket, ha kellett, milyen jó érzékkel formálta át protestáns irányban. Mindezt olyan finoman tette, hogy a mondanivaló hangsúlya nem változott meg.

– Evangélikus lelkészi szemmel megnézve mi jellemzi a Sztupkay-prédikációkat, -imádságokat?

– Nagyon erős vigasztaló, pásztori vonásuk van. Soha nem elégedetlenkedik, és társait sem buzdítja soha zúgolódásra, nincs a beszédeinek politikai felhangja. Azt helyezi fogolytársai szívére, hogy ezt a próbatételt személyes bűnbánatra való hívásként éljék meg. Az igére, az Istenbe vetett reménységbe, a bűnbánásra, megtérésre teszi a hangsúlyt. Nem az elvont teológia foglalkoztatja – valószínűleg mert soha nem tanult exegézist, azaz írásmagyarázatot –, hanem a táborban megélt dolgok. Például mit jelent az, hogy túlélni, reményben élni. A meg nem érdemelt gondviselés vonulata is erőteljesen megjelenik – valószínűleg kevesünknek jutna eszébe ez egy hadimunkatábor kellős közepén… A haza- és a családszeretet is erősen jellemzi a beszédeit. Szívszorító, amikor arra hívja fel a fogolytársai figyelmét, hogy vannak még náluk is nehezebb helyzetben lévők – például az otthoniak. Ezek olyan mély emberi tartalmak, amelyek kirajzolják azt az erőteret, amelyben éltek, és amelyet túl kellett élni valahogy. A könyvben olvashatunk egy Zoltán-napi köszöntőt, illetve egyik fogolytársának huszonötödik házassági évfordulóján elmondott imát is. Ezek is annyira emberiek, pásztoriak!

– Mennyire hű az eredetihez a kötet szövegközlése?

– Kifényesedett irkalapokról, tintaceruzával írt füzetekről van szó, amelyekben néhol sűrűbb a javítás, máshol könnyen olvasható, ritkás a szöveg. Kezdetektől fogva egyértelmű volt számomra, hogy valamennyire meg kell őrizni az eredeti szövegek atmoszféráját. Amikor elkezdtem feltérképezni a tábori körülményeket, és tudomásomra jutottak például a razziák, azt próbáltam elképzelni, hogy a nappali fárasztó munka után mikor és hogyan volt lehetősége, ideje és energiája arra, hogy mindezeket lejegyzetelje. Elgondoltam, hogy bizonyára sokszor sötétben, az ágyán gubbasztva írhatta igehirdetéseit. Ez megerősítette az elhatározásomat, hogy nem szabad a szövegeket szépen átfésült, íróasztali szöveggé átírni. Úgy vélem, ez még autentikusabbá teszi ezt a rendkívüli forrást.

Sztupkay Sándor hadifogolytáborban elmondott imádsága:

Uram! „Lásd meg hogy szorongattatom: belső részeim megháborodtak; elfordult bennem az én szívem, mert bizony pártot ütöttem. Künn a világban pusztít az önzés, a fegyver; benn minden olyan mint a halál. Hallották, hogy sohajtozom, de nincs vigasztalóm. Azért most teljes szívből kiáltok Hozzád: hallgass meg Uram és szabadits meg engem. Te perelj peremben és ments meg, a Te beszéded szerint elevenits meg engem.” Atyám! A háborgó lélek kiáltásai ezek. Csendesitsd le lelkemet és tégy gyermekeddé engem. Hogy gyermekszemmel nézzek lelkembe és Beléd. Kérdezlek folyton és hiszek feleleteidben, melyeket magamban hallok. Ez a világ sokszor megzavar és eltávolit Tőled, mert csodálatos nehéz függöny a világ, mely Téged eltakar; bámulatos történés szálaiból van fonva, mely a figyelmet Tőled eltereli és önmagában megakasztja. Érzelmeinkkel is ellenkezik sokszor, mert törvénye a szükséges mechanikai láncolat és e nehéz lánc alatt nyögünk mindnyájan. De ha az erős élet érzékével magamba fordulok, ott szellemre, lélekre, ott Terád az én Istenemre találok. Csak így a háborgó hullámok, élet és halál között, sokszor a fájdalmak könnyeiben elmerülve, nagy mélységekben találkozom Veled. – Atyám! Oly nehéz ez az út sokszor. Ilyenkor azért ne engedd, hogy elszakadjak Tőled. Erős kézzel tarts magadnál. Ébreszd fel szivemben a hálát Irántad, hogy meggyőződéssel valljam: …„Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk…” Indíts töredelmes bűnbánatra és szabadíts meg vétkimtől. Atyám! „Tiszta szívet teremts bennem és az erős lelket újitsd meg énbennem…” Tégy őszintén és igazán alázatossá „mert a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme”. Add, hogy parancsolataidat mindig lelkesen és híven követve járhassak az igazak útján. Kezeidbe teszem le sorsomat, jövőmet és szabadulásomat azzal, hogy legyen meg mindenben a Te akaratod! Kegyelmedbe ajánlom sokat megpróbált szeretteimet. Vedd őket atyai pártfogásodba és a várakozásban tedd őket türelmessé és erőssé. Végül megsegítő kegyelmedbe ajánljuk betegeinket, hazánkat, népünket és annak igazi vezetőit. Ó hallgasd meg könyörgésünket a mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 9–10. számában jelent meg 2021. március 7-én