Kötőszó

A szerelmi történetek – pláne, ha önéletrajzi ihletésűek – és az életvezetési tanácsadó könyvek is nagy népszerűségnek örvendenek. Ritter Ida Nagyobb Ő – Értékmozaik című könyve ezt a két műfajt ötvözi. Miközben elmeséli, hogyan lett Ritter Nándornak, egy katolikus papból lett református lelkipásztornak a felesége, ahhoz is sorvezetőt ad, milyen út vezet a „boldog élethez”. De ahogyan házasságukban nemcsak ők ketten vannak, hanem az Úrral alkotnak erős szövetséget, úgy a könyv sem csak regény és kalauz, hanem bizonyságtétel is egyben.

Szerző: Vitális Judit

Utólag a gondviselés egyértelmű elrendezésének tűnik, hogy Ritter Idát csecsemőként édesanyja nyomán katolikusnak keresztelték. Így történhetett meg, hogy – noha apai oldalról „nyakas kálvinista” családban nőtt fel – tizennyolc évesen, a fiatalkori lelki éhség és útkeresés idején keresztelési szabálykövetésből a helyi főplébánia ifjúsági órájára ment el – melyet történetesen a nála néhány évvel idősebb Ritter Nándor vezetett.

Emberi törvény, isteni rendelés

Nándornak gimnazistaként az orvosi hivatás tetszett. Amikor azonban sorra tapasztalta, milyen hatással van az emberekre az, ahogyan Istenről beszél nekik, a test gyógyítása helyett a lelkek megmentésére tette fel életét.

Mélyen hívő katolikus családjában úgy nevelkedett, hogy Isten az első. Mindig megkülönböztetett helyen szerepelt életében a Szentírás – első Bibliáját még kispapként vásárolta a helyi református iratmisszióban. Katolikus teológiai tanulmányai során azt tapasztalta, hogy a katolikus egyházban a Szentírás elsődlegessége nem annyira magától értetődő, és a dogmák, az egyházatyák, a pápák kijelentései sokszor előrébb való érvnek bizonyulnak a Biblia tanításával szemben. Jó katolikusként, szabálytisztelő emberként azonban elfogadta ezt a tradíciót, ahogyan a cölibátusra is önmaga teljes odaszánásával mondott igent, noha furcsállotta, amikor a hittudományi főiskola professzorai azzal „érveltek” a papi nőtlenség mellett, hogy így majd „nem nyavalyog az asszony, nem sír a gyerek”.

Idával való megismerkedése idején olyan életszakaszban volt, amikor egyfelől tudta, hogy Isten hívta el a szolgálatra, áldás van a munkáján, szükség van rá, szeretik az emberek, és a bizalmukat élvezi – ugyanakkor épp csalódott is az egyház szokásrendszerében. Néhány év szolgálat után már pontosan látta az intézmény emberi oldalát: egyre jobban szembesült a visszásságokkal, gyarlóságokkal, felerősödött benne az a meggyőződés, hogy van alapja annak, hogy sokak szemében nem hiteles, amit az egyház hirdetni szeretne. Azt is tapasztalta, milyen rossz válaszokat adnak pap testvérei az elmagányosodásra, az egyedüllétre: az alkoholhoz nyúlnak, vagy éppen megtörik a cölibátust.

„Amikor megtalált a szerelem, először kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, közben pedig rendre azon kaptam magam, hogy amikor kereszteltem, eskettem, elkezdett folyni a könnyem – meséli Nándor. – Ha csak láttam Idát, az mérhetetlen energiával és tűzzel töltött fel. Nem azt éreztem, hogy akkor nem tudok szolgálni, hanem azt, hogy még nagyobb szeretettel tudom végezni hivatásomat.”

A felismerés, hogy beleszeretett a lelkivezetőjébe, Idának sem volt könnyű.

„Ránéztem Nándira, és azt éreztem, egyek vagyunk – magyarázza Ida. – Az is érezhető volt, hogy ő is vonzódik hozzám. Az egyik gondolatom az volt, hogy micsoda nagy bűn ez, közben pedig református neveltetésem okán az is egyértelmű volt számomra, hogy a kötelező cölibátus emberi törvény, nem Isten rendelése.”

A fiatal lány a rá nehezedő teher és felelősség súlyától rossz lelkiállapotba került: a pánikbetegség minden fizikai és lelki tünete jelentkezett nála. Végül nem látszott más megoldás, mint hogy hosszas levélváltás és egyéni beszélgetések során feltárták egymásnak érzéseiket.

Nándor küzdött lelkében, komoly tusákat vívott, és egy alkalommal megírta Idának, hogy az igaz barátság többet ér a beteljesületlen szerelemnél. Ida tiszteletben tartotta ezt, és kész volt elfelejteni a fiatalembert. Nándor azonban tovább küszködött a fogadalma és az érzései között tátongó szakadékkal, és végül döntött – az utóbbi javára.

"Az eszemmel tudtam, hogy ez a katolikus egyház rendje szerint nem helyes, a szívem azonban mást súgott".

"Egyszerre vágytam családra és az Úr szolgálatára. Bár voltak olyan hangok, melyek azt javasolták, folytassak »kétkulacsos politikát«, ezt azonban nem tartottam volna méltónak, így kiléptem” – hangsúlyozza Nándor, hozzátéve, mindkettejüknek fontos, hogy ezt a döntést még azelőtt meghozta, mielőtt valóban egy párrá váltak volna.

„Ez a sok áldás maradt volna ki az életünkből” – mutat körbe Ida, huszonöt évvel a történtek után, a háromgyermekes családnak otthont adó kecskemét-ménteleki református parókia nappalijában.

Ritter Csanád, Johanna és Bálint, (fotó: Ritter Ida és Nándor családi archívuma)

A szerelmi szál csak apropó volt a könyvhöz

Legközelebbi ismerősei régóta nógatták Idát, hogy írja meg történetüket, mert „olyan izgi”. Ő is érezte mindig, hogy lesz ezzel még dolga, azonban azt is világosan tudta, hogy csak a sztori miatt nem veti papírra. No meg persze szépíteni sem szeretett volna rajta, és sokáig készen sem állt arra, hogy megbolygassa a sebeket, nehézségeket.

Mert az évek előrehaladtával azokból is volt bőven: halvaszülés, szívinfarktus, beígért, de el nem nyert szolgálati lehetőségek – hogy csak a legnagyobbakat említsük.

Végül a reformáció ötszázadik évfordulójakor erősödött meg benne, hogy most van itt az ideje megírni a könyvet. Nézte a gálaműsort a tévében – egyik fiuk énekelt a kórusban, de kislányuk betegsége miatt ők otthon maradtak –, és az zakatolt benne: „a reformációt ünnepeljük vagy a reformáció Istenét”? Amikor aztán a Bora Katalin életéről szóló filmmel folytatódott az adás, végképp megszólítottnak érezte magát.

„Hallgattam a beszédeket, ahogyan méltatták Luthert, közben pedig a saját személyes életünk kapcsán azt tapasztaltam: aki hozzá hasonló utat jár be, azt sokan kinézik, megszólják, no nem nyilvánosan, csak amolyan »elegánsan« – tárja fel Ida. – Azt is éreztem ugyanakkor, hogy fájnak a csalódások, nehézségek, amelyek mögöttünk vannak, de már nem haraggal, hanem szánalommal tekintek rájuk, és azzal az elszántsággal, hogy van munka bőven az egyházban is. Nagy megújulásra van ugyanis szükség ma is – Cseri Kálmán után szabadon: reformációra és nem reformokra –, hogy valóban Krisztus egyháza legyünk, és Isten Igéje legyen az alap, amelyen állunk, és amelyet hirdetünk. A könyvvel is legfőképpen Krisztusról akartam bizonyságot tenni. Tudtam, ehhez el kell mondanom életünk kevésbé irigylésre méltó fejezeteit is. Azokkal teljes a történet, és azok tudják igazán megmutatni: Istennel minden mélységből fel lehet állni. Bizonyságom az, hogy ő nagyobb mindennél: nagyobb a múltunknál, a csalódásainknál, a hiányainknál, a függőségeinknél, nagyobb a sebeinknél, a magányunknál, a kilátástalanságunknál, nagyobb a szégyenünknél, a szorongásainknál és az önsajnálatunknál.”

A Ritter család, (fotó: Ritter Ida és Nándor családi archívuma)

Korábbi bölcsészvégzettsége után Ida már háromgyermekes édesanyaként végzett mediátorként, majd a Pünkösdi Teológiai Főiskola keresztény szemléletű vezető- és coachképzés szakán szerzett diplomát. Irodájában, az Értékmozaik Műhelyben mediációt, tanácsadást, coachingot kínál; a hely egyben párkapcsolati klinikaként is működik.

A „boldogélet” Krisztuson alapszik

Ida magánemberként és coachként is tapasztalja: sokan azt gondolják, szabadnak lenni azt jelenti, bármit, illetve mindent megtehetnek, és úgy vélik, ez egyben a boldogság záloga is.

„Igazán szabadok akkor leszünk, ha attól függünk, akié vagyunk, és az ő rendje szerint élünk. Ahogy a Bibliában is olvashatjuk: »…ahol az Úr lelke, ott a szabadság.« (2Kor 3,17) – hangsúlyozza Ida. – A ma emberének legfőbb feladata, hiszem, hogy Istenre találjon. Jézus világosan megmondta: »Keressétek először Isten országát…«, és minden egyéb, amire szükségetek van, majd ráadásként megadatik. Én is sírok, ha lázas a gyerekem, vagy nehezebb napjaink vannak, de ezek »csak« hétköznapi örömtelenségek. Nem tudják felülírni bennem azt az alapállapotot, hogy boldog vagyok".

"A legnagyobb boldogság ugyanis az üdvösség öröme, hogy megváltott életű, kettős – mennyei és földi – állampolgár vagyok.”

Az elmúlt években Ida huszonegy olyan értéket ismert fel – például: az alázatoz, az engedelmességet, a türelmet, a tiszteletet, a hálát, az állhatatosságot, a fegyelmet, az önismeretet, a munkát, a megtérést, a megszentelődést és a meghalás megértését –, amelyek szerinte szükségesek a boldog élethez. Vallja, döntés kérdése, hogy egy-egy élethelyzetben, amikor nehézségek, bántások érnek minket, leragadunk-e az érzelmeinknél, kapaszkodunk-e a fájdalmunkhoz, a haragunkhoz – vagy megkeressük a történtek értelmét. Az általa javasolt értékmozaik szemléletmód hozzásegít, hogy ne a sebeinkre, hanem a kincseinkre nézzünk. A könyvben életük eseményeit, az őket ért élményeket, az általuk szerzett tapasztalatokat is ezen a szűrőn keresztül szemléli.

Ida és Nándor 1999-ben kötöttek házasságot, azóta is megismerkedésük helyszínén élnek. Nem akartak senkit megbotránkoztatni ezzel, akkor egyszerűen erre volt lehetőségük. Az évek során kikristályosodott, hogy férjként Nándor miként lehet továbbra is az Úr szolgája – miseruha helyett lelkészi palástban.

A házaspár három gyermeket nevel: Bálint 2000-ben, Csanád 2002-ben, Johanna 2014-ben született, és mint már említettük, a szívükben még egy fiúcskát őriznek.

„Amikor kezembe vehettem Bálintot, egészen megújult az Atya fogalma – fogalmaz Nándor. – Óriási kincs, hogy feleségemmel, gyerekeimmel együtt szolgálunk. A gyülekezet nem ilyen lenne, ha nem Ida lenne a társam. A gyülekezeti tagok egy része nemcsak a prédikációk miatt kezdett el ide járni, hanem azért, mert mágnesként vonzotta az, amit Istenből a családi életünkön keresztül meglátnak. Azt mondja Jézus: ahol ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, az már gyülekezet. A család is ilyen hely! Én itt találtam meg azt a hitelességet, életet és életformát, amely az ősegyházat jellemezte.”

„A könyvvel még véletlenül sem akarom azt állítani, hogy a katolikus egyház rossz, a református jó – húzza alá Ida. – Mindkét, sőt minden egyházban találhatunk olyan hívő embereket, akiket Isten szült újjá, és akik felülről táplálkoznak. Az egyetlen jó út nem a katolikus egyházból a református egyházba vezet, hanem a sötétségből a világosságba, a vallásosságból a hitbe.”

„Minden felekezetnek vannak szokásai, hagyományai, amelyek keretet adnak – veszi vissza a szót Nándor –, de az egyháznak nem a kerete a lényeg, hanem a kép, amely pedig Krisztus. A vele való személyes, élő kapcsolathoz kell elvezetni, elsegíteni az embereket. Ezért szolgálunk, és ezért született meg Ida könyve is.”

Fotók: Ritter Ida és Nándor családi archívuma