Kötőszó

A Covid-járvány második hullámának zenitjén járunk. Sokan úgy estünk át a betegségen, hogy észre sem vettük. És sokan aggódtak szerettükért, akinek látták szenvedését, megpróbáltatásait. Naponta szembesülünk az elkeserítő statisztikákkal, melyek szerint a halálozást tekintve lassan átlépjük a lélektani tízezres határszámot. Borzasztó, hogy el kell temetnünk egy hazai kisváros teljes lakosságát. A hírek és rémhírek mellett azonban fontos feltennünk a kérdést: miként éljük meg ezt az időszakot az érzések szintjén a lelkünkben, miként a fejünkben és a szívünkben?

Szerző: Homoki Pál

Ahogy azok a kérdések is felvetődnek, hogy hogyan éljük meg a környezetünkben egyre gyakoribb temetéseket, mit élünk át a betegség különböző fázisaiban, mit gondolunk és érzünk, amikor annyi erőnk sem maradt, hogy felüljünk az ágyban, vagy kézbe vegyük a mobiltelefonunkat, mivel szembesülnek, és mit kívánnak az egészségügyben dolgozók, akik ebben a helyzetben mennek be a munkahelyükre nap mint nap…

Előrebocsátom, nagy megmenekülések történetein és közös, nagy sírásokon vagyok túl, de akikkel beszélgettem, a hitét senki sem veszítette el, sőt! „Olyan volt, mintha nem is velem történt volna!” „Csak a gyerekeimre tudtam gondolni.” „Borzasztó érzés, mikor minden erő elszáll belőled.” Jellemzően, ilyen és hasonló mondatok hagyták el azok száját, akik szenvedések árán, de felépültek a Covid betegségből.

Az első időben a betegséghez egyből társult még valami: a szégyen. Főleg kisebb településeken többen stigmaként élték meg, ha elkapták a vírust. Volt, mikor a falu szájára vette őket, mondván, ők hozták be a településre a betegséget, vajon mit csináltak, hol szedhették össze…? Ez a szégyenérzet a vírus terjedésével mára alábbhagyott, és már átfordulni látszik. Vannak, akik szinte „élménybeszámolót” tartanak, nem leplezve örömüket, hogy ők már „túl vannak rajta”, és néha az őket hallgatóknak olyan érzése támad, hogy egymásra licitálnak, mint a gyerekek: „Képzeljétek, velem meg ez történt…”

Mindenki másként élte meg a betegségét, mégis vannak közös pontok. Az egyik ilyen a féltés. Féltettük azokat, akiket szeretünk: nehogy megfertőzzük őket is, nehogy nekik is rossz legyen, miközben az életben maradásunk nagyrészt tőlük is függött. Többen feltették maguknak a kérdést: „Lehetek-e ennyire önző, hogy ápoljanak engem, a fertőző covidost a családban?” Miközben egyöntetű vélekedés, hogy az egész betegségben a legborzasztóbb a magány, az egyedüllét megélése vagy éppen a kiközösítettség tudata.

Közös pont a sorsfordulás megtapasztalása is. Ahogy rosszabbodik valakinek az állapota, egyre inkább eluralkodhat rajta a kétség: „Úristen, mikor és hogyan lesz ennek vége? Lehet, hogy meghalok!?” Akik végül elkerülték a kórházi ápolást, szinte mind beszámoltak egy vagy több ilyen sorsfordító pillanatról, amikor már napok óta nem éreztek javulást, és ténylegesen pánikba estek. Majd a legtöbben teljes katarzisként élték meg, amikor a javulás jeleit tapasztalták.

Ebben a helyzetben volt sokak egyetlen támasza a hit és a belőle fakadó imádság. A világból kényszerűen kizárva, a betegágyon egyedül fekve volt kivel beszélgetni, volt, aki ott is meghallgatott, és mellettem volt. „Azt éreztem, ott volt velem az Isten.” Amikor valaki már olvasni sem tudott, a tévét pedig már nagyon unta, amikor a magányt élte meg a huszonnégy órából huszonnégyben, az imádság, az Isten közelsége életmentő és életben tartó volt számára. Mint ahogyan előtört az imádság a hozzátartozókból, a családtagokból és a kórházi dolgozókból is.

Gondoljunk bele, legalább tízezer családban gyászolnak szerte az országban. Legalább tízezer család szembesült úgy az elmúlással, ahogy arra végképp nem számított. Ott van bennük a bizonytalanság, és ott van bennük a félelem. A családokban is, a kórházi dolgozókban is. Utóbbiakkal beszélgetve sokan szinte dühvel nyilatkoznak a vírusról: „Engem ugyan nem fog leteperni ez a sz**.” Miközben ők maguk is tudják, hogy nekik van a legnagyobb esélyük arra, hogy elkapják, és ők azok, akik a leginkább tisztában vannak a betegség rövid és hosszú távú következményeivel.

De ők számoltak be arról is, hogy a 2020-as év lezárásaként és szó szerint megmenekülésként élték meg, amikor elsők között megkapták az országba érkező vakcinát. Jó érzés volt látni a hála őszinte megnyilvánulását arcukon. A megkönnyebbülést, a halálfélelem elmúltát.

Reméljük, sok viszontagság és személyes veszteség után, de az egész társadalmon eluralkodik majd ugyanez az érzés. És az aggódás, a félelem, az összezártság, a gyász, a miértek sorozata mind feloldódnak majd imádságainkban. Amikor nemcsak a rosszban kulcsoljuk össze kezünket, kérve, hanem a hála pillanataiban, megköszönve is. Hálával a megmenekülés miatt, hálával az életért. Jó lenne megtanulnunk hálásnak lenni és nem természetesnek venni a tiszta ivóvizet, a rendezett környezetet, a környező országok közötti békét, a mindennapi betevőt, az egészséget, az életerőt, azt, hogy a gyerekeink iskolába járhatnak, hogy fedél van a fejünk felett… Jó lenne, mert ez azt jelentené, hogy tanultunk mindabból, amin most keresztülmegyünk.

Borítókép: AdventHealth.com