Kötőszó

Föltámadott a tenger… Nemcsak 1848-ban, hanem 1956-ban is így történt. 

Szerző: Fabiny Tamás

A budavári evangélikus gyülekezet kápolnája az 1956-os orosz belövés utáni állapotban: a Bécsi kapu térnél behatoló orosz tankok ágyúval belőttek, a fal átszakadt, az oltárteret is találat érte
(budavári gyülekezet fotótár)
Forrás: Facebook.com / Czenthe Miklós

Még a rendszerváltás előtt, az emigrációban Tisztító vihar címmel jelent meg könyv az 1956-os forradalomról. A vihar metaforája kézenfekvő, hiszen a várva várt, mégis hirtelen bekövetkezett történelmi változások a forgószél vagy a tengerre lecsapó vihar természeti képéhez hasonlíthatók.

Ravasz László református püspök – aki a magyar forradalom idején egyházi oldalról a katolikus Mindszenty József bíborossal és az evangélikus Ordass Lajos püspökkel említhető egy lapon – Krisztussal a viharban címmel tartott akkor igehirdetés-sorozatot Budapesten, a Kálvin téri templomban. November 4-re szánt prédikációja a szovjet támadás miatt nem hangozhatott el, de még egy héttel később is bátran szólt a forradalom mellett: „Hát nem volt csoda, magyar csoda ez az egész förgeteg a maga csodálatos lelki egységében, hótisztaságában, a maga erkölcsi szabadságharcában, a maga hitével, ifjú, bizodalmas reménységével?”

Valóban, ez a forradalmi vihar sokban hasonlított ahhoz, amiről Petőfi írt bő száz évvel korábban:

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Az 1956-os forradalom első szakasza valóban amolyan tisztító vihar volt. Ez azonban a szovjet megszállás után megváltozott. A nemzet és az egyház hajója kiszolgáltatottan – gyakorlatilag meglékelve – hányódott a zord hullámok közepette. Süvített a keleti szél. Recsegtek az árbocrudak, szakadtak a vitorlavásznak. Kálvin téri igehirdetésében Ravasz László így biztatta a maga gyülekezetét: „Mi pedig mindnyájan, kezünket összefogva, hitünkkel belefogódzunk az Úr Jézus Krisztusba, és jöhet bármilyen vihar, hajónk előremegy.”

Érdekes, hogy Ordass Lajos is használja – ha csak utalásszerűen is  –  1956-os prédikációiban a tenger képét. Ő ezt a bűnök és a bűnbocsánat összefüggésében tette. 1956. október 28-ára előre elkészítette azt az igehirdetését, amelyet Budapesten, a zuglói templomban akart elmondani, de széljegyzetként ezt kellett írnia: „elmondásában a háború eseményei meggátoltak”. A prédikáció alapigéje a gonosz szolga példázata (Mt 18,23–35) volt. A végére ezt írta: „Jézus példázata a sorsfordulónak ebben az órájában hangzik felénk. Benne egész nemzetünknek bűnbocsánatot kínál. Minden bűnünkre. Tengernyi bűnünkre.” Elképzelhető, hogy Ordass az evangélikus istentiszteleteken akkor is használt énekre is utalt: „Bűneim árja, mint a tenger…” Amikor aztán – immár újra püspöki minőségében október 31-én a Deák téri templomban prédikált, Az evangéliomra van szükségünk címmel tartott igehirdetésében ugyancsak ezt a képet használta. Tanulságos, hogy a forradalom győztes szakaszában sem triumfált, ellenkezőleg, a szükséges bűnbánat hangját szólaltatta meg: „Van bűnünk. Ne vakítson el bennünket a mostani mámor, ne vakítson el bennünket nemzeti bűneink meglátásában. Tengernyi bűne van a magyarnak, de a bűn tengerénél nagyobb az Úristen kegyelmének a tengerárja.”

A lélekember – mert Ravasz László és Ordass Lajos egyaránt az volt – viharban és a bűnök tengere közepette is Krisztusról kell, hogy tanúskodjék. Aki legyőzi a vihart.

Az evangéliumokból ismerjük azt a történetet, amikor a tanítványok át akarnak jutni hajóval a túlsó partra, de viharba kerülnek. Jézus is ott van velük, de alszik. Amikor aztán felébresztik Mesterüket, ő ráparancsol a szelekre, és elül a vihar. Az elbeszélés tanulsága, hogy Jézus a viharban is ott van tanítványaival. Akik a Mester nélkül pánikba esnek, tudják, hogy a maguk erejéből nem boldogulnak. Ám felébreszthetik az alvó Jézust. Ő ugyan előbb ezt mondja nekik: „Mit féltek, ti kicsinyhitűek?” (Mt 8,26), de aztán elcsendíti a vihart. A tanítványok ezt követően csakis ezt mondhatják: „Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?” (Mt 8,27)

Mind Ravasz László, mind Ordass Lajos 1956-os prédikációi arról szólnak, hogy amikor emberileg semmi esély nincs már, akkor lehet megtapasztalni Jézus segítségét. Az ő irgalmának tengerárja – amely már békés vizet jelent – nagyobb a bűn háborgó tengerénél. Ezért ha Jézust megszólítjuk, elcsitulhat a vihar. Jézussal, de csakis vele át tudunk jutni a túlsó partra. A szolgaságból a szabadságba, az elnyomatásból a függetlenségre. De ami ennél sokkal több: a félelemből a reménységre, a halálból az életre, a kárhozatból az üdvösségbe.

Rembrandt: Krisztus a viharban (1633)

Rembrandt festménye nem egyszerűen ezt az evangéliumi történetet ábrázolja – amelynek, mint láttuk, történelmi megnyilvánulása is van –, hanem különleges módon egészen személyessé is teszi. A tanítványok között egy szőke fiatalembert is ábrázol, aki egy hajókötélbe kapaszkodik, s közben kinéz ránk. Művészettörténészek szerint ez maga a festő. Ami arra utal: mi is ott vagyunk a hajón. A forradalom a mi forradalmunk is, a félelem a mi félelmünk is, a remény a mi reményünk is. Rembrandt ezt a szőke fiatalembert egészen közel helyezte Jézushoz. Talán éppen ő kiáltott először vagy a leghangosabban:

„Uram, ments meg, minket, elveszünk!” (Mt 8,25)

Történelmi, társadalmi vagy magánéleti viharok közepette mi is rádöbbenhetünk arra, hogy hiszen Jézus ott van egészen közel hozzánk. Hozzá lehet szólni, fel lehet ébreszteni, segítséget lehet kérni tőle.

A bibliai elbeszélés végén az evangélista ezt írja „és minden elcsendesült” (Mt 8,26). És ebben a csendben átjutnak a túlsó partra. 

Borítókép: Facebook.com / Czenthe Miklós