Füller Tímea írása.
Egy idő óta semmi sem ment úgy, ahogy kellene. A készülés nyűg volt, az éneklés laposra sikerült, a szervezési munkákat sóhajtozva végezte, a hittanok meg egyenesen fárasztották. Először nem beszélt róla senkinek. Megoldódik. Próbált eleget aludni, kommentárokat olvasni, igehirdetéseket hallgatni a neten, edzőterembe járogatni. De valahogy semmi se használt. Csak úgy kongott a lelke az ürességtől.
Végül döntött: lelkigondozóhoz kell fordulnia. De hova? Sokáig keresgélt, míg talált olyat, akinek elég jó híre volt, meg nem is feltűnő hozzá elmenni. Szerette volna tartani legalább a látszatot, elvégre mégiscsak lelkész. A hívő ember nincs rosszul, sőt, élete világít a többieknek…
Csak nagy sokára kapott időpontot, volt ideje bőven elképzelni a találkozást a nagy emberrel. Hogy tárják fel a gondot, hogy találnak majd rá a kiútra.
Aztán az a nap is eljött. Elég sokat kellett várni. Sötétedett, mire végre nyílt az ajtó. A nagy ember hellyel kínálta, és maga is leült. Ahogy a lelkész beszélni kezdett, egyszer csak furcsa neszre figyelt fel. A lelkigondozó egyenletesen szuszogva elaludt. A lelkész elmosolyodott. Valaki más lesz a jó hallgató. Békét érzett.
Koldusok vagyunk, ez az igazság.
Az Ünnepi könyvhét alkalmából a Luther Kiadó irodalmi sorozatot indít a KötőSzó blogon. Az improvizációs játékban részt vevő írók történeteinek egyetlen közös pontja, hogy ugyanazzal a mondattal érnek véget – Luthernek a hagyomány őrizte utolsó mondatával.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
