Kötőszó

Kellemes szombatdélelőtt volt, amikor a napsütés és a gyenge szellő szinte kérlelt, hogy a mosást a teraszra teregessem ki, ne bentre, a lakásba. Teregetés közben egyszer csak megjelent mellettem az erkélyajtóban egy kukucskáló fej, a szomszédom. Kíváncsian rám nézett: „Szia, jól vagy?” –  hadarta, én pedig furán néztem rá. Kellett egy pár másodperc ahhoz, hogy megértsem, mire is vonatkozott ez a kérdés. Elmosolyodtam és biccentettem: „Persze, jól vagyok. És ti?” – kérdeztem vissza, mire a válasz szintén a megnyugtató „mi is” volt. Akkor jól vagyunk. Így együtt, közösségben. 

Szerző: Torda Eszter

Mózes első könyvében szerepel a következő ige: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” (1Móz 2,18) Valószínűleg akkor is „ez járhatott Isten fejében”, amikor úgy döntött, hogy az embereket arra ösztönzi, hogy közösségben éljenek.

„Végre kiülök egy kicsit a kertbe olvasni” – hangzott el ez a mondat pár napja egy ismerős szájából. Belegondoltam, hogy ez számomra hogyan nézne ki abban a társasházban, ahol a több mint egy tucat emberrel élek együtt. Amint kiülnék olvasni a kertbe, az egyik szomszéd biztos akkor intézné a telefonbeszélgetését a balkonon, míg a másik megjelenne a fűnyíróval. Valóban, Isten határozottan úgy gondolta, hogy nem jó egyedül. 

Bár arról nem volt szó, hogy ez egy kényszerű otthoni karantén idején hogyan is néz ki. Kezdetben csak volt a „tarts két méter távolságot”, aztán jött a „maradj otthon”, a társasházban pedig sikerült ötvözni a kettőt. Így történt, hogy az amúgy sem túl szoros kapcsolatot a lakók megkoronázták azzal, hogy a fontos dolgokat a faliújságon beszélték meg (egészen pontosan azt, hogy az idei lakógyűlés elmarad), a lépcsőfordulóban inkább öt perccel tovább rostokoltak, csak ne kelljen a másik mellett elmenni, vagy éppen a kukákon jelentek meg apró cetlik, figyelmeztetve egymást arra, hogy szelektíven gyűjtsük a hulladékot.

A karantén elsőre határozottan megnehezítette a társasházi életet. Időközben a lépcsőház takarítónője is úgy vélte, jobb otthon, így két hete nem láttam olyan szomszédot a házban, aki puszta kézzel fogta volna meg a kilincset. Inkább könyökkel, lábbal, bárhogyan gimnasztikázott, de a rettegett kilincs továbbra is érintetlen maradt. 

Aztán eltelt pár nap. Otthon voltunk mindannyian, hallottuk egymás lépteit, a tévét vagy a Skype-on intézett zongoraórát, értekezletet. 

Megint pár nap, aztán megszólalt a csengő. Az egyik szomszéd hozott egy kis tálca süteményt ajándékba, és készült arra, hogy a ház többi lakóját is meglepje vele.

Eltelt még egy pár nap. A faliújságon lévő üzenőfal eltűnt, helyette csak egyetlen nagy kiírás volt látható: „Készítettem maszkot, akinek kell, vegyen nyugodtan. Ha még kell, szóljatok, és csinálok!” – üzente a mellettem kórházban dolgozó szomszédom, a kiírás alatt pedig pár varrott maszk lógott. A felhívás kis idő után már alig volt olvasható a sokféle „Köszönjük!”-től.

Aztán még több nap következett. Egy napsütéses délutánon a virágokat locsolva zajra lettem figyelmes, majd mire odanéztem, az egyik szomszédom ugrott elő a bokorból, talpig virágföldesen. „Most végre van időm rendbe tenni a kertet” – mosolygott rám, mikor arról kérdeztem, mik a tervei az elkövetkező időszakban. A virágokról való eszmecserét csak a szomszéd fiatal fiú léptei törték meg. „Segítenél a dézsával?” – intett a fejével kertészkedő szomszédom a fiúnak. „Persze – jött a válasz. – Úgyis itthon vagyok, szívesen segítek” – vonta meg a vállát.

Igen, Isten nagyon is úgy gondolta, hogy az embernek nem jó az egyedüllét. Kell a köszönés a lépcsőházban, kell a dicséret és a szép szó a faliújságon, kell a segítség a kertben. Az embereknek emberekre van szükségük, Isten pedig megadja ezt nekünk egy társ, egy család vagy egy szomszéd személyében. „Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben” (Gal 6,10) – írja a Biblia. Ez a hit pedig sokszor nem feltétlenül az Istenbe vetett hitünk, hanem a hit és a remény, hogy egyszer véget érnek a nehéz napok, és egy szebb, sokkal jobb jövő vár bennünket.