Kötőszó

Mi jár a fejemben? – kérdezi tőlem a legnagyobb közösségi portál, mikor megnyitom az alkalmazást. Most éppen Gera Zoltán. Illetve az a csodálatos kép, melyet a 777 blog csapata közölt, de még inkább azok a kommentek, melyeket egyes finnyás emberek alábiggyesztettek. Persze igazságtalan lennék, ha azt mondanám, ők voltak többségben. Nem, mert Istennek hála, erős kisebbségben voltak.

Szerző: Pocsai Tamás, kép: MTI

Mégis fontos, amiket írtak, mert gorombán viselkedtek egy olyan emberrel, aki közel hetvenezer ember – plusz a tévénézők – előtt tanúságot tett Isten szeretetéről, noha erre senki nem kényszerítette, nem járt számára anyagi előnyökkel, sőt várható volt, hogy sokaknak nem fog tetszeni… S a 777 oldalán most bizonyos hívő testvérek mondata bántóbb volt, mint azoké a nem hívőké, akik szerint Gerának elsősorban a családjának kell megköszönnie mindent. Ha egy nem hívő ember így gondolkodik, ezen nincs mit sérelmezni, „mi, hívők” viszont szerintem jobban látjuk ezt a kérdést: számunkra egyértelmű, hogy végső soron gyermekeinket, feleségünket, szüleinket, egészségünket, de bizony még a rossz dolgokat is megköszönhetjük bátran Istennek, hiszen ő az élet Ura és végső eredője.  

De azt írtam: „mi, hívők”, s úgy látszik, tévedtem. Hiszen láthatóvá lett a kommentfolyamból, hogy egyes bölcs hozzászólók szerint nincs olyan, hogy „mi, keresztények”…

Ezek az emberek nemcsak azt tették szóvá – finnyázva –, hogy „vártam, hogy mikor köszöni meg Németh Sándornak”, illetve „nagy kár, hogy hitgyülis”, de volt olyan hozzászóló is, aki azt állította, hogy Gera Zoli és a római katolikusok nem ugyanabban a Jézus Krisztusban hisznek. Ez nyilvánvaló ostobaság és bántó szándékú megalázási szándék – vajon mit szól hozzá a mennyei Atya?  

Én protestánsként is úgy gondolom, hogy katolikus testvéreink is ugyanabban a Jézus Krisztusban hisznek, őhozzá imádkoznak, s nem is értem, miért kell felróni manapság, hogy ki milyen módon jut el a Jézus Krisztusban való őszinte hitéig. Én hiszem, hogy el lehet jutni hozzá a római katolicizmus révén éppúgy, mint a baptistáknál, metodistáknál, reformátusoknál, evangélikusoknál, hitgyüliseknél, szabadkeresztényeknél, sőt úgy látom, hogy még a Jehova Tanúinál is. Hogy vannak különbségek a tanításban? Ez bizonyos. De ha valakinek Jézus Krisztus Istenfiú, Messiás, és át tudja adni neki a bűneit a benne való hittel és reménységgel, abban új ember fog megszületni.

Egyesek úgy tesznek, mintha Jézus Krisztushoz kizárólag azon az úton-módon lehetne eljutni, ahogy az Urat az ő felekezetükben imádják, tisztelik. Ez pontosan az a szektás gondolkodás, mely ki akarja sajátítani Istent, s aki így gondolkodik – tartozzon bármilyen felekezethez –, voltaképpen Isten Lelkét akarja korlátozni, mert meg akarja mondani Istennek, mit szabad és mit nem. De az ilyen ember fordítva ül azon a bizonyos lovon…

Vitatkozhatunk persze magunk közt arról, hogy Péterre mint személyre vagy a hit kősziklájára épült-e a földön Isten egyháza, de tudnunk kell, ez a kettő sokáig kéz a kézben járt együtt.  

Tényleg azt gondolja valaki, hogy más mennyország jut a katolikusnak, egy a protestánsnak, más az ortodoxnak, megint egy a karizmatikusoknak, egy a gyerekkeresztelőknek, egy a bemerítőknek, egy azoknak, akik tisztelik Jézus áldott édesanyját, s egy azoknak, akik csak Jézus Krisztushoz imádkoznak? 

Egy a mennyország, s bizony jó lenne elviselnünk egymást, mert ott örökké együtt leszünk. Ha pedig Istennek van humora – márpedig van –, akkor Gera Zoli mellé majd egy gregoriánt hallgató, kizárólag latin rítusú misékre járó, „fekete öves” római katolikust fog ültetni a nagy menyegzőn, csakhogy megtanulja szeretni egyik a másikat… 

Ha Ön is szeretne vendégírást küldeni nekünk, levelét szeretettel várjuk a kotoszo@lutheran.hu címe.