Kötőszó

Nehéz eligazodni felgyorsult világunkban. A rengeteg kereszteződés és zsákutca mellett hordozzuk a múltunk sebeit, melyeket mások ejtettek rajtunk. Küszködünk, próbálunk megfelelni, ami átcsap néha extrém teljesítési kényszerbe. Hogyan tudjuk ebben a káoszban megtalálni a valódi identitásunkat? Révész Szilvia, négy gyermek édesanyja, kommunikációs igazgatói állását adta fel azért, hogy íróként és előadóként az országot járva beszélhessen azokról a problémákról, melyekkel maga is szembesült, és arról az Istenről, aki választ adott a kérdéseire.

Szerző: Harmati Dóra, Képek: Decmann Hanna

 Meglehetősen színes az önéletrajza: tanított iskolában magyartanárként, a családjával Mongóliába mentek misszióba, kommunikációs igazgató volt a Baptista Szeretetszolgálatnál, és most úgy jellemzi magát a honlapján, hogy Isten teljes állású kommunikációs munkatársa. Ez alatt mit kell pontosan értenünk? 

Amikor a honlap született, éppen egy nagy váltásban voltam, akkor írtam az első könyvemet, és akkor kezdtem a teljes idejű szolgálatot. Furcsa lett volna úgy aposztrofálni magam, hogy „író” vagy „előadó”. Mivel a kommunikáció világából jövök, azon gondolkodtam, hogy valójában ugyanazt fogom csinálni, amit a szeretetszolgálatnál is: emberek számára elérhetővé teszek információkat – most Isten országával kapcsolatban. Szeretném, ha minden, amit csinálok, az Isten üzenetét vagy gondolatait közvetítené, nem pedig a sajátomat. 

Ez nagy váltás lehetett. Egy teljes idejű munkát adott fel a teljes idejű szolgálatért. 

Sokszor úgy érezzük, hogy vannak álmaink, van egy olyan út előttünk, amin szeretnénk járni, de a rutin, a felelősség, a megszokás benne tart egy bizonyos életformában vagy életmódban. Nem mindig egyszerű váltani, én is vártam, hogy talán majd egyszer ki lesz írva az égre, hogy mit kell tennem. De szabad akaratunk van, és Isten a kezünkbe adta az életünket, hogy mivel töltjük meg azt a hetven-nyolcvan esztendőt, ami kinek-kinek adatott. Bár sokan nem értettek meg, azt mondták, hogy a legtöbb keresztény nő irigyelné ezt az állást, hiszen nagyon izgalmas munka volt a szeretetszolgálatnál dolgozni. Eseményeket szerveztünk, tartottuk a kapcsolatot a médiával, a támogatóinkkal, a társadalom minden rétegével, egészen a mélyszegénységben élőkig.

De már tizennégy-tizenöt évvel ezelőtt beszélt nekem arról Isten, hogy van egy terve az életemmel. Azonban négy gyermekünk, a férjem lelkészi szolgálata és a saját vezetői munkám mellett nem volt kapacitásom arra, hogy többet tegyek bele a szolgálatba. Ha olyan az életed, hogy ebbe is vetsz meg abba is, akkor előfordulhat, hogy a negyvenes éveidre olyan naggyá nő körülötted minden, hogy választanod kell. Már tíz éve írogattam a Family magazinba is, és a Harmat Kiadó vezetője, Herjeczki Kornél felajánlotta, hogy írjak egy könyvet. Kiszámoltam, hogy erre legközelebb tizenöt év múlva, a nyugdíjaséveimben lenne esélyem. Azonban tudtam, hogy foglalkoznom kell ezekkel a témákkal, ez az, ami örökkévaló, amire Istennek személyes kiválasztása van az én életemben. Úgy éreztem, megérett az idő arra, hogy váltsak.

Egyik könyve, a Hamu helyett fejdísz a lelki gyógyulásról és a megbocsátásról szól. Miért fontos Önnek annyira ez a szolgálat? 

A személyes életem miatt. Körülbelül húsz évvel ezelőtt találkoztam először ezzel a témával, és az én életemben olyan radikális változást hozott, hogy meggyőződésem szerint enélkül nem lennék az a nő, aki ma vagyok. Isten nagyon mély fordulatot hozott az életemben, jobban megértettem önmagamat, segített, hogy fel tudjam dolgozni a gyerekkorom, el tudjam engedni a múltat, és bele tudjak állni abba az identitásba, ahogyan ő lát, és aszerint kezdjek el élni, hogy betölthessem azt, amit nekem elkészített. Számomra ez annyira látványos és akkora dolog volt, hogy úgy éreztem, tartozom azzal Istennek, hogy amivel engem megajándékozott, azt megosztom másokkal is, lelki hétvégéken. A könyv pedig azért született meg, mert fontosnak tartom, hogy ezt bárki bárhol el tudja olvasni, vagy legalább reménységet kapjon arra, hogy ne törődjön bele a dolgokba, ne legyen passzív a saját életére nézve, kezdjen el keresni, és akarjon változni.

A férjével is sok előadást tartanak a férfi és női identitás témakörében. Ön szerint a mai világban hol siklik félre az identitásunk? Miért akkora probléma, hogy erre külön hangsúlyt fektetnek? 

Különböző életkori szakaszokban más a probléma ezzel kapcsolatban. Úgy látom, hogy az önismeretre legérettebbek – ha nőkről beszélünk – harminc után tudunk lenni. A fiatalabb életszakaszban az ember azzal az egészséges optimizmussal kezdi az életét – bármilyen is volt a gyermekkora, és bármilyen örökséget is hoz, vagy bármilyen bizonytalanságok is vannak a mélyben –, hogy ő majd másként csinálja. Azzal indulunk neki az életnek, hogy megtalálom a társam, elkezdem a munkám, elkezdem a szolgálatom, sikeres leszek. Az volt a múlt, a jövő az én kezemben van. Az azonban, hogy ezek milyen mély gyökerek, csak akkor derül ki, ha már elindultunk a saját életpályánk építésében, és a harmincas évei közepén, amikor az ember már elért valamit, mégis érzi azt az űrt. Lehet, hogy már férjhez ment az illető, született három gyermeke, mégis érzi, hogy maga az anyaság valamit nem oldott meg az életében, nem adott válaszokat, nem kezelte a mélyben rejlő dolgokat. Attól még, hogy minden rendben van az életében, ha a múlt nincs lezárva vagy feldolgozva, ezek nem töltik be azt az űrt, ami a szívében van. Isten azonban mindenkinek szeretne beszélni arról, hogyan látja az életünket, mik a tervei velünk. Mert amikor az ő terveibe tudunk beleállni, bármilyen nehéz is, az megelégít, teljessé tesz. Függetlenül attól, hogy a környezetünk erre hogyan reagál.

Ön szerint hogyan tudjuk keresztényként meglátni, hogy mi Isten akarata az életünkkel? 

Az a szerencsém, hogy most már egy nagyobb perspektívában látom az életemet, hiszen a nagyobb részét már leéltem. Tényleg igaz az az ige, amit a Róma 8,28 mond: „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” Minden apró kis dolgot, amit én zsákutcának éltem meg, később Isten beépítette a nagy tervbe, ha a szándék, a motiváció jó volt. Minden puzzle-darab egyszer összeáll. Amit most csinálok, arra nem lettem volna érett harmincévesen. Az Isten nagyon jól tudja, hogy mikor, miért és hol használ. Néha az identitásunknak az az oldala, ami egyéni, és amiért mi ezen a világon vagyunk, lehet, hogy folyamatában bontakozik csak ki. Onnan tudjuk, hogy jó irányban haladunk, hogy ösztönösen érezzük: ez vagyok, erre születtem, ez az, ami megy izzadtság nélkül. Természetesen lehet, hogy van feszültség bennem, de mégis tudom, hogy ezért megéri.

Azonban ilyenkor a félelmeink is be tudnak kúszni a gondolataink közé. 

Onnan indultam ki, ugye, hogy meg kell találnunk a feladatunkat, ami kétoldalú. Egyrészt ilyenkor az emberben békesség, öröm van, azonban nem lesz elénk vörös szőnyeg leterítve. Ha megnézzük Pál apostol életét, üdvtörténeti szempontból hatalmas jelentősége van a munkájának. Azonban ha látjuk a mindennapjait, hogy mennyit szenvedett, akkor nem biztos, hogy mindenki ezt a sémát szeretné követni. Ezért is tartom fontosnak a lelki gyógyulást. Nem csak azért, hogy megtaláljam az identitásomat, hanem hogy meg tudjak maradni azon a pályán, amin járnom kell. Mert ha nem gyógyultam meg, ha vannak a múltamban rendezetlen kapcsolataim, azok le tudnak kötni vagy visszafordítanak. A gyermekkoromból én egy jókislány-sémát hozok, aki senkinek sem akar gondot okozni, mindenkinek meg akar felelni. Azonban így nem lehet embereket vezetni, hiszen nem lehetsz mindenkinek az anyukája. Ha ebből az ember nem tud kilépni, akkor nem tud felnőni ahhoz, amit Isten neki szán.

Nemrég egy olyan konferencián beszélt, aminek az volt a címe, hogy MegfelelNő. A regisztrációkor nagyon hamar beteltek a helyek. Ön szerint miért ekkora a kereslet a téma iránt? 

Azért is aktuális, mert nagyon gyorsan változó világban élünk. Főleg, ha keresztény nőkről van szó, hiszen évszázadokon át nagyon kézenfekvő volt a szerepük, feladatuk, helyük, dolgokhoz való hozzáállásuk a földi életben. Azonban az a pörgés, amiben élünk, a folyton változó környezet kihívásoknak teszi ki a nőket. Nincsenek válaszok, csak kérdések vannak, amiket talán fel sem merünk tenni. Főleg, ha az én sémámból indulok ki, amikor az ember helytáll négy vagy öt szerepben. Ha az ember munkában van, lelkiismeretfurdalása van, hogy elhanyagolja a gyerekeit. Ha a családjával van, akkor nem ment el arra a képzésre, nem volt ott azon a céges hétvégén, stb. Tehát soha nem tudsz mindenhol megfelelő lenni és teljes értékűen teljesíteni. Ugyanakkor nem is nagyon beszélsz ezekről a frusztrációidról. Nincsenek kész válaszok, hiszen rengeteg életpálya van, azonban mindenki azt tartja üdvözítőnek, amelyik utat járja. Arról nem is beszélve, hogy hatalmas különbségek mutatkoznak generációnként is. Az én generációmnak az a problémája, hogy nem mer időt szánni magára, nem mer kilépni egy adott helyről, nem mer változtatni. A fiataloknak azonban már inkább a hűségre kéne figyelniük, egy évnél tovább maradni egy munkahelyen és várni, hogy ennek beérjenek a gyümölcsei. Ezekkel a különbségekkel nem mindig vagyunk tisztában az egyházban sem.

Honnan jön a megfelelési kényszerünk? 

Mindannyian szeretetre vagyunk teremtve, de ha ezt nem kapjuk meg onnan, ahonnan várjuk, akkor úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, elég méltók, hogy szeressenek, hogy kitartsanak mellettünk. Rengetegen küzdenek az elutasítottsággal, de az már személyiségfüggő, ki hogyan reagál erre. Van, aki lázadással, más teljes önelutasítással, megint más pedig azzal, hogy küzd, teljesítési kényszere lesz. Addig, amíg nem értjük meg, hogy nem kell tökéletesnek lennünk, és az Istennek elég jók vagyunk, hiszen önmagunkért szeret, addig ez nem fog változni. Másrészt a fogyasztói társadalomban egyik napról a másikra változnak az elvárások. A munkakörnyezetünk is hatalmas tempóval alakul át, ez is egy nagy nyomás. Ugyanakkor az információs társadalom káros mellékhatásaként folyton azt érezzük, hogy kevesek vagyunk. Mondjuk anyaként, ha Vekerdy Tamást olvasom, akkor amiatt van bűntudatom, hogy vasalok, és szakkörbe jár a gyerekem - pedig az üzenet célja épp az ellenkezője volt. Ha mást olvasok, akkor úgy érzem, hogy le van maradva a gyerekem, mert csak egy szakkörbe jár és nem háromba. Ebben a káoszban külön áldás az, ha Istennel jársz és nagyobb távlatokban is ismerheted a lényeget, az értéket. Akkor látod, hogy vannak dolgok, amik örökkévalók, és ha onnan merítesz, akkor lehet, hogy pillanatnyilag lemaradsz dolgokról, de ez nem olyan végzetes már, mert a lényeg túlmutat ezen.