Kötőszó

A múlt héten röppent fel a hír, hogy 2019. szeptember 21-én, szombaton hatszáz gyermek vett részt egy közös szentmisén a Szent István-bazilikában, majd Soltész Miklós államtitkár meghívására átvonultak a Parlamentbe, ahol együtt imádkoztak a kereszténységért, a nemzetért és annak vezetőiért. Mindez annak keretében történt, hogy egy katolikus gyermekmisszió újraindulásának tizedik évfordulóját ünnepli.

Szerző: ifj. Prózsa István

Az esemény hamarosan felháborodott válaszokra talált, elsősorban a balliberális ellenzéki szereplők, illetve médiumok irányából. Volt olyan kisebb lap, mely például egyenesen perverziónak nevezte az eseményt, de a nagyobb, mértékadónak számító 444 is azt sugallta, hogy egy ilyen rendezvény a '30-as éveket idézi, így nem szabadna, hogy helye legyen a 21. században.

Különböző közéleti személyiségek is megszólaltak, a két legmarkánsabb vélemény egyikét Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, országgyűlési képviselő fogalmazta meg, aki nemes egyszerűséggel istenkáromlásnak nevezte a Parlamentben történő imádkozást, kitérve arra, hogy szerinte a hit és annak megvallása is magánügy, s hogy a Parlamentben nincs helye imának.  A másik Sermer Ádámnak, a liberálisok nemrég visszalépett budapesti főpolgármester-jelöltjének a tollából származik, aki Facebook-oldalán írta ki magából felháborodását. Meglátása, hogy azonkívül, hogy az esemény politikai marketingfogás, azért problematikus, mert szerinte a Parlamentben nem szabadna, hogy helye legyen az egyházaknak és szimbólumaiknak (külön kiemelve említi a kereszt szimbólumát), ahogy egyébként a szekularizáció jegyében azt is ki kéne mondani, hogy „az egyházaknak az állam és így az állami intézmények közelében sincs helye”. Sőt, szerinte csak ott van helye az imának, ahol a gyónásnak is – vagyis a templom falain belül.

Vajon kinek van igaza? Helye van-e a Parlamentben az imádságnak vagy sem? Helyes-e az, ha az állam és az egyház egymással kapcsolatban van, és együttműködik – s ha igen, mit jelenthet ez az együttműködés? Lehet-e a hit magánügy, és be kell-e zárjuk kereszténységünket és imáinkat a templomfalak mögé? Cikkünkben ezeket a kérdéseket járjuk körbe a Biblia szavait, valamint az erre épülő keresztény tanításokat megvizsgálva.

Az állampolgár kötelességei, avagy helyes-e a kereszténységért, nemzetünkért és annak vezetőiért imádkozni?

A gyermekek imádkozása kapcsán a kritikusok egyik legfőbb kifogása volt, hogy az „állampártért”, az ország vezetőiért is imádkoztak a gyermekek. Sokszor találkoztam már azzal a jelenséggel, hogy a kritikus hangok minden olyan jellegű imádságot, melyet országunk vezetőiért intéznek Istenhez, szervilizmusnak, mi több, istenkáromlásnak, istentelen cselekedetnek tekintenek. De vajon tényleg igaz-e ez?

A Szentírásban megtaláljuk a választ, mégpedig 1Tim 2,1–4-ben: „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” Hogy miért is fontos az, hogy a vezetőkhöz, a felettes hatalomhoz pozitívan álljunk hozzá, értük könyörögve és nekik engedelmeskedve, arra pedig Róm 13,1-ben találjuk meg a választ: „…mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett.”

Ha tehát a keresztény tanítást nézzük, akkor igenis helyes hozzáállás az, ha imádkozunk nem csupán a hitünkért és a nemzetünkért, de az országunk vezetőiért is, akiket valójában Isten rendelt fölénk, meghatározott céllal. Nem igaz tehát az, amit keresztényellenes, sőt ateista emberek sugallanak: hogy nem volna szabad a vezetőkért imádkoznunk, mert az istenkáromlás. Nem, nem az. Hanem keresztényi kötelesség. Minden vezetőért – nem csak a jókért.

Kevesen tudják, de Pál apostol a leveleit és az abban található fenti igeszakaszokat Néró császár uralma idején írta. Az akkori uralkodó őrült, önistenítő pszichopata volt, aki végül Pált is kivégeztette – és az apostol mégis arra hív, hogy imádkozzanak érte a hívők. Mert ő az uralkodó. Mert bár nem tudja, de a hatalma Istentől jön, és őelőtte kell elszámolnia, hogy azt hogyan használta fel. Mert Isten irgalma és kegyelme a leggonoszabb embert is szentté tudja formálni.

A vezetőinkért való imádság tehát távolról sem blaszfémia – hanem egyenesen kötelesség. Mindegy, hogy épp ki a vezető. Mindegy, hogy mennyire szimpatikus vagy antipatikus. Mindegy, hogy mennyire tartjuk helyesnek azt az utat, melyen az országunkat vezetik. Imádkoznunk kell értük. Mindegy, hogy mit próbálnak eladni nekünk a kereszténység nevében olyan emberek, akik templomba legfeljebb évente párszor tévednek – akkor is csak turistaként.

Az, hogy a hatszáz gyermek a nemzet vezetőiért is imádkozott, biblikus és Isten előtt kedves – keresztényként tehát mindenképpen örülnünk kell ennek. Ugyanakkor más kérdés, hogy ennek az imádságnak van-e helye a Parlament falain belül.

Az egyházi és az állami vezetés helyes kapcsolata, avagy van-e helye a vallásosságnak és a hitnek az állami vezetésben?

A következő ok, melyen a felháborodás kirobbant: hogy az Országházban imádkoztak. Mind Sermer, mind Gyurcsány nyíltan és egyértelműen amellett állt ki, hogy ennek egy szekularizált államban nincs helye. S valóban, ha a szekularizáció archetípusát, a forradalom utáni Franciaországot nézzük, azt láthatjuk, hogy egy mereven szekuláris államban a vallásnak semmi helye a közéletben – sőt még az egyházaknak se igazán, a helyi katolikus egyházmegyék például alapítványként kénytelenek működni, templomaik pedig állami tulajdonban vannak. A kérdés csak az, hogy keresztényként kell-e törekednünk erre, illetve el kell-e fogadjuk ezt a fajta felfogást?

Itt már kicsit nehezebb helyzetben vagyunk, ugyanis az Újszövetség konkrétan egyáltalán nem tanít az állam és az egyház viszonyáról, csak az alattvalói kötelességek és az üldöztetések kapcsán. Az Ószövetségben viszont több típusra is látunk példát: egyrészt a teokráciára – melynek keretében az állam és az egyház vezetése egy és ugyanaz –, de olyan királyságra is, ahol az állami vezető és a vallási szereplők feladata élesen elválik egymástól, például amikor Saul nem mutathat be áldozatot Istennek, csak az Isten embere, Sámuel – s pont az lesz a király bűne, hogy túllépi feladatkörét. Egy biztos: a Biblia nem szorgalmazza az állam és az egyház teljes szétválasztását – bár konkrétan nem is tiltja. Ugyanakkor a jó uralkodók esetében mindig feltételezi az istenfélelmet, a templommal és a papokkal való szoros együttműködést, valamint azt, hogy olyan szabályokat és törvényeket hoz, amelyek Isten ügyét segítik elő, és hátráltatják az istenellenes erőket és célokat (az Ószövetségben ez jellemzően a bálványimádást és a szegények elnyomását jelentette).

A keresztény egyházban számos irányzat volt és létezik ma is, ha ezt a kérdést vizsgáljuk: egyes radikális mozgalmak elítélik az állammal való minden kapcsolatot, ezzel az állampolgári kötelességek egy részét (pl. a politizálást) mereven visszautasítva. Az ortodoxia eredeti formájában egyfajta államegyházi rendszert támogatott, melyben a római császárok Pontifex Maximus-szerepe élt tovább – ennek a rendszernek a Bizánci Birodalom bukása vetett véget. A tradicionális katolikus felfogás úgy tartja, hogy az állam engedelmességgel tartozik az egyháznak, de a teokráciától sem zárkózik el. A kálvinista és a lutheránus felfogás az egyházat és az államot – feladataikat tekintve – szigorúan elválasztja egymástól. A református államtan a kettőt egyenrangú, ideális esetben együttműködésre törekvő felekként látja, és előírja, hogy a kereszténység és az egyház védelme, a helyes istentisztelet fenntartása az állam egyik legfontosabb célja. Az evangélikus irány esetében kidolgozott államtanról nem lehet beszélni, Luther ugyanakkor az egyház és az állam működésének és együttműködésének alapjává a szeretetet teszi, a helyes államrend mércéjévé pedig az Úr akaratát s azt a tanítást, hogy a világi hatalom is elszámolással tartozik az Úr felé.

Számomra egyértelműen a reformátori irány tűnik a leginkább biblikusnak, viszont érdemes észrevennünk, hogy a mai értelemben vett szekularizmust sem a keleti, sem a nyugati történelmi keresztény egyházak nem támogatják. A világi hatalom és az egyház gyümölcsöző együttműködésére egyébként számos példa van a Biblia történeti könyveiben, valamint Mózes könyveiben, illetve Salamon példabeszédeiben, mint arra Kálvin az Institutio lapjain (4.20) rámutat. Számos olyan Ige van, mely azt mutatja, hogy a jó állam és a jó vezető nem lehet értéksemleges – mind az istenhit védelmezése, mind a gonosztevők és istentelenek megbüntetése a feladata.

Az egyháznak, nekünk, keresztényeknek pedig feladatunk együttműködni az állammal, imádkozni érte – s egyébként kötelességünk engedelmeskedni is neki, illetve a vezetőinek, mindaddig, míg olyat nem követelnek, mely a biblikus, tiszta keresztény tanítással és erkölcsiséggel összeegyeztethetetlen. Ha pedig azt látjuk, hogy az állam olyan irányba halad, mely nem Isten szerint való, vagy annak vezetői istentelen életet élnek, az egyháznak, a keresztényeknek kötelessége az Isten igéje alapján szólni, figyelmeztetni s felmutatni a helyes utat.

Ez alapján kimondhatjuk, hogy egyáltalán nem problematikus az, ha az állam és az egyház között létezik együttműködés, ahogy az sem, ha az állami intézményekben is helyet kap az imádság, az istenhit és a kereszténység. Már csak azért is üdvösnek tartom azt, ha az állami intézményekben is helyet kap az Úr, mert bölcsessége jó irányba vezetheti az államot. Nem igaz tehát az, amit Gyurcsány és Sermer állítanak: hogy a Parlamentben csak a törvényhozásnak van helye – igenis helye van az imának is, sőt ott van a legnagyobb szükség rá. A keresztény szimbólumok pedig már a Parlament épületének megépülése óta számtalan helyen jelen vannak magában az épületben is: keresztek, szent életű, hívő emberek emlékművei, valamint maga a Szent Korona is mint ezeréves keresztény államiságunk jelképe. Ezeket kivinni onnan nemcsak nyílt keresztényellenesség lenne (mely már önmagában túllép a szekularizmus szószólói által olyannyira féltett „értéksemlegességen”), hanem történelmi bűntett is.

Egyébként is érdekes az „értéksemlegesség” eszméje: hiszen az állam mind a törvényekben, mind a vezetők nyilatkozataiban számtalan esetben állást foglal arról, hogy mi az, ami jó, mi az, ami érték. Így például érdekes módon azok az államok és vezetőik, melyek az „értéksemlegesség” jegyében igyekeznek kiszorítani a kereszténységet az államigazgatásból, minden alkalmat megragadnak, hogy beszéljenek arról, mennyire fontos az, hogy ragaszkodjunk az olyan „európai értékekhez”, mint a feltétel nélküli befogadás, a melegjogok, az abortuszhoz való jog (melyek kapcsán a Biblia egyértelműen elutasító álláspontra helyezkedik) vagy akár a nem egyszer burkolt egyházellenességbe torkolló vallástalanság. Olybá tűnik tehát, hogy az „értéksemlegesség” fogalmába minden olyan „érték” belefér, amely a kereszténységgel összeegyeztethetetlen – csak a krisztusi értékrend szorul ki belőle valahogy. Vallom, hogy ezt mi, keresztények nem fogadhatjuk el, ebbe nem nyugodhatunk bele, s ehhez semmilyen formában nem asszisztálhatunk.

Így tehát meglátásom szerint nemhogy nem problematikus az, ha a Parlamentben imádkoznak a nemzetért, annak vezetőiért s a kereszténységért, hanem egyenesen jó és üdvözlendő – s az a gond, amikor ez már nincs meg: az a gond, amikor a vezetők az „értéksemlegesség” jegyében a keresztény értékek megsemmisítésére törekednek. 

A hit nem magánügy – nem vonulhatunk vissza a templomfalak mögé!

Gyakorlatilag kivétel nélkül mindegyik fórumtól, amely kritikát fogalmazott meg a gyermekek parlamenti imájával kapcsolatban, az egyik legmarkánsabban elhangzó kijelentés az, hogy a hit magánügy – annak tehát nemcsak a Parlamentben s az állami vezetésben, de a közéletben és a nyilvánosságban sincs helye. És ez sem új: negyven éven keresztül a kommunizmus is ugyanezt hangoztatta. Ennek az elvárásnak sem szabad engednünk, erről szól többek között a Mt 5,14–16:

„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

Az ige tehát világosan fogalmaz: a kereszténységnek és benne a mi életünknek sincs semmi értelme, ha letakart lámpásokként tengetjük. A kereszténység, az a hit, mely az életünk, nem önmagáért van, nem azért, hogy elálljon magában, elrejtőzve az idők végezetéig. A fényt, Krisztus fényét nem azért kapjuk, hogy magunknak világítsunk.

A kereszténység célja semmiképpen nem lehet tehát a befelé fordulás. Hanem az, hogy olyanná váljunk, mint a hegyen épült város. A hegyen épült várost pedig nem lehet és nem is kell elrejteni. Az pont azért épült a hegyre, hogy már messziről látszódjék: hogy falai, házai, templomának tornyai megnyugvásra, pihenésre hívják az elcsigázott vándort, hogy szépsége megigézze azt, aki ránéz, és hogy még azt is megállásra késztesse, aki csak elutazni tervezett mellette. Ha valóban Krisztuséi vagyunk, akkor tehát minden olyan felhívásra, minden olyan zsaroló parancsra, mely visszakergetne a templomfalak mögé vagy épp a gyóntatófülkék homályába, határozott nemet kell mondanunk. Mert nekünk nem az a célunk, hogy a templom falain belül ellegyünk magunkban, konzerválva a hitet mint kulturális zárványt, mely felett lassan eljár az idő – ez azoknak a célja, akik ma azért szólalnak fel, hogy kezeljük hitünket magánügyként.

Keresztényként kötelességünk küzdeni Isten ügyéért – a magunk területén. S ez nemcsak ránk igaz, de a vezetőkre is. Arról, hogy hogyan éltünk a nekünk adatott lehetőséggel, mindnyájan számot adunk Isten előtt, s ez igaz az elöljáróinkra is. Életük, cselekedeteik, hatalomhoz való hozzáállásuk s az általuk hozott rendelkezések, ha Isten szerint valók, a nemzet és az ország javára lehetnek. Éppen ezért nagyon fontos, hogy imádkozzunk, könyörögjünk értük szüntelen: kérjük Istent, hogy vezesse léptüket, életüket és tetteiket a helyes úton – nemcsak a templomokban, hanem bárhol, ahol alkalmunk adatik rá. Mert ez kedves Isten előtt s az ő akarata szerint való.

Úgyszintén keresztényként tisztában kell lennünk azzal is, hogy kötelességünk az Isten igéjének és a Biblián alapuló keresztény igazságnak a felmutatása. Nem hallgathatunk tehát azokra a hangokra, melyek bármilyen eszme és elképzelés nevében ki kívánnak szorítani minket a közéletből, a Parlamentből, az utcákról és a terekről. „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” (ApCsel 5,29) Amikor tehát azt halljuk, hogy egyesek azt követelik, hogy menjünk vissza a templomfalak mögé, akkor annál inkább jöjjünk elő onnan – ki az utcákra, a terekre, ha lehetőség adódik rá, akár a Parlamentbe is, és imádkozzunk, hirdessük Isten igéjét megalkuvás nélkül. Ez a mi feladatunk s nem a bezárkózás.

Adjunk hálát Istennek, hogy mi ezt mindenféle hátrány nélkül megtehetjük – s tekintsünk örömmel a Parlamentben imádkozó gyermekekre: mert a hittel elmondott imánál nagyobb fegyver nincs, az imádság csodákra képes. S nem a törvények fogják hazánkat, nemzetünket és bolygónkat megmenteni, hanem éppen hogy a hívők őszinte, kitartó imádsága és igehirdetése.

Kép: Kovács Attila/MTI/MTVA