Kötőszó

„És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek” – olvashatjuk 2Tim 2,2-ben Pál Timóteushoz intézett szavait. Az átadás sokféleképpen történhet: az egyéni beszélgetésektől kezdve a bibliaórákon át a gyermekeknek tartott vasárnapi foglalkozásokig. Keresztényként fontos, hogy továbbörökítsük azt, amit az igehirdetésben hallottunk, amiben minket is megerősítettek, azt a krisztusi üzenetet, amely mellett elkötelezett, felnőtt döntést hoztunk. A Timóteus Társaság az ige alapján kifejezetten fontosnak tartja a keresztények felkészítését arra, hogy ők is aktív részesei legyenek a missziói munkának. Hogy mit is jelent ez pontosan a gyakorlatban, arról főállású szolgálókat kérdeztünk.

Összeállította: Harmati Dóra

„A tanítványozás számomra azt jelenti, hogy egy vagy több Krisztus-követővel haladunk együtt előre a megszentelődés útján” – meséli Pecsenka Lilla, aki főállású szolgálóként dolgozik a Timóteus Társaságban. „A Bibliából azt látjuk, hogy Jézus ezt a modellt adta a tanítványainak: arra hívta őket, hogy kövessék, és tanuljanak tőle, majd pedig kiküldte őket azzal a paranccsal, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népet. Az első keresztények is ezt csinálták (Pál leveleiből sokat megtudhatunk erről), és emiatt vagyunk mi itt. Úgy gondolom, hogy minden hívő életében fontos, hogy legyen egy »Pál«, egy nála érettebb hívő, aki már egy kicsit előrébb tart a megszentelődés útján, és egy »Timóteus«, egy nála hitben fiatalabb, akinek továbbadhatja mindazt, amit tanult, és aki szintén keres magának egy »Timóteust«. Az ilyenfajta kapcsolatok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy – az ige által és a Szentlélek erejéből – egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá formálódjunk.”

Néző Sándor 2007-ben találkozott a Timóteus Társasággal a jogi egyetem gólyatáborában. „Valószínűtlen hely Isten hívásával szembesülni! – meséli. – Később, azon az őszön első kézből megtapasztaltam, milyen tanítványnak lenni, és önkéntesként mindig ott voltak az életemben a Pálok, Barnabások és Timóteusok.” Sándor a jogi pálya helyett a szolgálatot választotta: 2015 óta főállásban dolgozik a Timóteus Társaságban, ahol középiskolásokkal foglalkozik.

Sándor szerint a fenti ige azt jelenti, hogy az életének része három embertípus: „Pál”, „Timóteus” és „Barnabás”. „»Pál« az a valaki, aki segít a hitben növekedni. Akihez mehetek a kérdéseimmel, aki biztat, hogy ismerjem meg Isten igéjét, aki együtt imádkozik velem, aki felteszi a kérdéseit, hogy építsen, aki példát mutat a szolgálatban és az evangélium továbbadásában. Ennek a valakinek nincs szüksége formális címre vagy felhatalmazásra. Ő a saját Istennel járását adja tovább, nem mintha ő már »megérkezett« volna, csak úgy, mint aki kicsivel régebb óta jár ugyanazon az úton. Ennek az idősebb testvérnek nincs szüksége más konkrét szerepre, de azért lehet neki: egy lelkész vagy más hivatásos szolgáló, egy bibliaóra vezetője, egy szülő, egy tanár, egy edző, csoport- vagy osztálytárs vagy felsőbb éves stb. Ezerféle kapcsolata lehet egyébként a tanítványaival, de nem ezek miatt, hanem Isten közvetlenül mindenkinek szóló hívása miatt (pl. Mt 28,18–20) lép be az életembe, és lemodellezi a tanítványnevelés folyamatát, hogy aztán én is továbbadhassam ezt valakiknek. Ezek a valakik számomra a »Timóteusok«, akiknek a fenti kapcsolatban én vagyok a »Pál«. Akikkel együtt járok a tanítványság útján, ők pedig a »Barnabások«. Ők azok, akikkel közösen nézünk szembe a kihívásokkal, birkózunk meg kérdésekkel, élünk meg helyzeteket. Egy csoport, akikkel Jézus tanítványai vagyunk. A közösségnek óriási ereje van, és az az ideális, ha több ilyen »Barnabással« vállvetve éljük meg a lelki növekedést. Ez egy nagyon rövid magyarázat, és hogy a gyakorlatban hogyan valósul meg, az kultúrától és élethelyzettől függően sokféle lehet. Három dolgot hangsúlyoznék benne, ami nem kihagyható: az Isten igéje, a személyes kapcsolat és a közös szolgálat.”

Sándor szerint a kereszténység szempontjából a tanítványság témája nem megkerülhető. „Az én meggyőződésem szerint ez eszméletlenül fontos! A korai keresztények egyszerűen tanítványoknak nevezték magukat. A szó változott, az elhívás ugyanaz. Jézus minden követője Jézus tanítványa, ami semmit nem vesz el abból a parancsból, hogy érettebb testvérek tanítványai legyünk, és mi magunk is tanítványokat neveljünk fiatalabb hívőkből. Sőt inkább aláhúzza ezt az elhívásunkat.”

Sándor saját tapasztalata szerint a hit növekedése szempontjából elengedhetetlenek az ilyen jellegű kapcsolatok. „Hol történik meg a lelki növekedés, a jellemünk krisztusira formálódása és a hitünk erősödése? A legjobban egy ilyen tanítványi kapcsolat keretében: amikor látom, hogy velem együtt a többi tanítvány hogyan növekszik, hogyan áll meg ebben vagy abban a helyzetben. Legfőképp pedig akkor, amikor továbbadjuk másoknak, amit tanultunk. Ez nem egy az egyház sok feladata közül, hanem az a keret, amiben minden feladatát be kell töltse. Krisztus tanítványai vagyunk, akik gyülekezeteket indítanak, hirdetik az igét, továbbadják az evangéliumot, gondoskodnak az elesettekről stb. Nincs ahhoz fogható képzési modell vagy intézmény, mint amilyet Jézus ránk hagyott: ahogy az egyik hívő egy csoport más hívővel megosztja az életét, közösen szolgál, tanulmányozza az igét. Ő három évig csinálta ezt tizenkét emberrel, akik utána felforgatták az egész ismert világot!”

A tanítványság tudatos modellezése a legtöbb történelmi egyházban nem vagy nem ilyen formában kap hangsúlyt. Sándor szerint nincs egységes válasz arra, hogy ez miért alakult ki, hiszen minden gyülekezet más. Azonban véleménye szerint van egy-két tipikus nehézség.

„Egyrészt nemcsak a történelmi egyházakban, hanem az összes gyülekezetben kihívás, ha kialakul egy olyan gondolkodás, hogy minden a lelkész feladata. Kell biztatni és támogatni az érettebb hívőket, hogy kezdjenek tanítványokat nevelni a fiatalabbak közül. Olyanokat, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek.

Másrészt nehéz ezt a folyamatot intézményesíteni, kontrollálni. Inkább egy olyan környezetet kell teremteni, amiben minél könnyebben megvalósul. Ahol Isten igéje van a középpontban, van lehetőség közös szolgálatra, és személyes kapcsolat van a »Pálok« és »Timóteusok« között. Mi a tanítványnevelés színtere? A házi csoport, a bibliaóra, az imaalkalom, a szolgálócsoportok – bármi. A struktúrára nincs parancsunk.”

Ahogyan arra korábban Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök is rámutatott az Együtt a hit útján című gyülekezetpedagógiai kötet bemutató előadásában:

„Nem véletlenül hívják Jézus követőit tanítványnak. A jézusi tanítvány–mester viszony nem olyan, hogy csak hallgató van és beszélő: Jézus beszélget. A beszélgető egyház modelljét mutatja, és peripatetikus módszerrel, a tanítványokkal életközösséget vállalva adja át a tanítást. A gyülekezetpedagógiában is erre van szükség: az ismeretközlésen túl a Jézussal való kapcsolatot kell fontosnak éreznünk.”