Kötőszó

A tanév végével legtöbb helyen a gyülekezeti alkalmak is „szabadságra mennek”. Az egyházi élet azonban nyáron sem áll meg. Lelkészeink a legnagyobb forróságban is folyamatosan szolgálnak; kinek több, kinek kevesebb a teendője. De mikor és hogyan tud a nyáj pásztora pihenni? Egyházunk néhány lelkészét kérdeztük arról, mivel tölti a nyarat, mennyire figyel oda tudatosan a kikapcsolódásra, megtervezi-e a szabadságát.

Szerző: Harmati Dóra

A lelkészek többsége nyáron megy szabadságra, ami a keresztyén ünnepek rendjéből és a hat éve bevezetett iskolai hittanoktatás miatti kötelezettségekből következik. A gyülekezet világi vezetőjével egyeztetve és a szükséges helyettesítést megszervezve élhetünk a lehetőséggel.

„Aki nem tölt, az nem is tud lőni” – valahogy így szól a régi mondás. Hamar szétesik a szolgálatunk, ha önmagunk életét nem vizsgáljuk meg újra és újra az ige és hitmélyítő könyvek tükrében, illetve szolgálatunk hatását nem értékeljük.

Erre tanév közben sokszor rohanósan van csak lehetőség. Ezért inkább úgy működik, hogy tudatosítjuk magunkban újra és újra, hogy nyáron erre van szükség, erre kell lehetőséget teremteni. Hiszen a kiégést nemcsak az okozhatja, hogy valaki nélkülözhetetlennek érzi magát, és minden feladatot elvállal, sőt keresi azokat még nyáron is, hanem az is, hogy beleragad olyan szolgálati területekbe, amelyek már nem haladnak jó ideje semerre. 

Hogy végiggondoljuk a saját életünket, ahhoz külső és belső csend szükséges. A külsőhöz el kell menni a parókia területéről, a belsőhöz pedig nagy önfegyelem kell, hiszen még nyaralás közben is könnyebb megszokásból a másikra figyelni. Többszörös édesanyaként különösen nagy kihívás ez. De ez már egy másik beszélgetés témája lenne… (Grendorf-Balogh Melinda, Budapest-Angyalföld)

*

Tudom, országunkban – és egyházunkban is – nehéz a szabadidőről beszélni úgy, hogy mások ne gondolják azt, hogy „akkor ő biztos nem csinál semmit”. Régen voltak olyan lelkészek, akik életük végéig nem mentek szabadságra, ezért ma is él egy külső-belső elvárás a lelkészekben, illetve a lelkészekkel szemben, hogy állandóan a szolgálat tüzében égjenek. Bármikor elérhető a lelkész, soha nem megy el pihenni – de legalábbis bármikor visszajön onnan. 

Nagyon igyekszem figyelni arra, hogy tudatosan ennek az ellenkezőjét tegyem. Úgy szervezni az évközi mindennapjaimat, hogy legyen szabadnapom (van is!), legyen szabadságom (van is!), és legyen szabadidőm, amikor a tapasztalat szerint a legkreatívabb vagyok – van is.

A képlet egyszerű: ha nincs szabadidőm, csak folyamatosan teljesítek (bocsánat: szolgálok), akkor nem tudok annyira kreatív lenni, mint amennyire a hivatásom megkívánja. Pont fordítva működik tehát: nyáron, amikor kevesebb feladatom van, akkor vagyok igazán alkotókedvemben, és ezt kihasználom arra, hogy kitaláljam az évközi alkalmaim tematikáit. Ülök az asztalnál a dolgozószobában, vagy biciklivel hasítok a Mecsekben, és közben jobbnál jobb ötletek jutnak eszembe. Inspirált vagyok. Teológiai és más értelemben is.

Mit csinálok lelkészként nyáron? Tulajdonképpen egy mondatban összefoglalható: kreatív vagyok, mert van rá időm. Van időm magamra és az emberekre is. Összeállítom a jövő évet, teológiát olvasok, koncepciókon agyalok, és emberekért imádkozom. Látogatok, prédikálok, készülök. Mivel több ötletem van, mint amennyit meg lehetne valósítani, ezért papírra írogatom őket, majd rakosgatom az íróasztalomon. Valamit kidobok, valamit arrébb teszek. Van, aminek a bevezetésével még egy évet várok, van, amit azonnal meg akarok valósítani. Lelkesedem és megújulok főállásban, és azt érzem, hogy ez a legtöbb, amit ilyenkor magamért és a gyülekezetemért tehetek. Hiszen ez ad erőt tíz hónapon keresztül ahhoz, hogy adni tudjak. 

Tudom, nem divat azt mondani, hogy ráérek. De ráérek. Arra, ami igazán fontos: ige, igehirdetés, gyülekezetépítés, lélekben gazdagodás. Ha Isten is szabadságra ment a hatodik nap után, akkor, azt gondolom, mindegyikünk elmehet – és el is kell mennie – szabira. Ez aligha lehetőség. Kötelesség. (Hajduch-Szmola Patrik, Pécs)

*

Tavaly nyárig gyülekezetben szolgáltam, így ismerem a helyzetet: vagy megy az ember szabadságra, vagy nem. Van, aki szeretne menni, és meg is oldja. Van, akinek komoly nehézséget okoz, hogy meg tudja oldani. És van, aki büszke arra, hogy évek, évtizedek óta nem élt vele. Én mindig két hetet oldottam meg, és szigorúan csak egyben tettem, mert körülbelül egy hét után „állt csak le az agyam”, így a második hét volt az igazán pihentető. 

Évekkel ezelőtt „kipróbáltam” már, hogy milyen, amikor túlhajtom magamat. Azóta nagyon odafigyelek a pihenésre.

Iskolalelkészként tanév közben fontosabbnak tartom a kialakult stratégiát, mint a nyári időszakban. Iskolaidőben például, ha a hétvégém tele van, hét közben oldom meg azt, hogy jusson időm pihenésre is. A saját bőrömön tapasztaltam meg korábban, hogy ha pihenek, sokkal kiegyensúlyozottabban tudok utána teljesíteni. Éppen ezért szinte receptre írnám fel a napi, a heti és az éves pihenést is. Megértem azonban, hogy ezt sokan nem fogadják el. Nekem is hosszú út vezetett idáig. (Pethő Judit iskolalelkész, Kossuth Lajos Evangélikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Pedagógiai Szakgimnázium, Miskolc)

*

Azt gondolom: kell, hogy legyen szabadság! Persze manapság már nem csak a lelkészeknél kérdés ez. Mikor egy laptopban, okostelefonban magammal vihetem az irodámat, egyszóval a munkámat, akkor nagyon tudatosan kell döntést hozni, hogy a szabadságomon tényleg szabadságon legyek. Ez nálam azért is különösen fontos, mert lelkészként, év közben többnyire olyan időszakokban is nélkülöznie kell a családomnak, amikor a családok együtt töltik az időt (hétvégék, munkaidő utáni alkalmak esténként). Így az akkor kimaradt alkalmakat próbálom valamennyire pótolni a szabadságok idején. 

Természetesen ez az időszak is a lélekmentésről szól, de talán ilyenkor egy kicsit több idő marad a családra is. Bár az is igaz, hogy rengeteg lehetőség van az intenzív missziói munkára a csendeshetek és különböző konferenciák alkalmával. Tehát egy kicsit más módon, de szerintem a nyár is a lélekmentésről kell, hogy szóljon elsősorban. Persze közben nem árt, ha a hittanok miatt felszabadult időt okosan használjuk fel a család és a gyülekezet között. 

Nincs stratégiám a kikapcsolódásra, de lehet, hogy nem ártana kidolgozni egyet. A fő csapásirány nálam az, hogy a családommal vagyok. A kiégés ellen viszont a következőt javasolnám: imádság, igeolvasás, bűnvallás, megújulás. Röviden ennyi: személyes kapcsolat az én megváltó Urammal. Ennél nem kell több.

(Kiss Máté, Fancsal–Hernádvécse)

*

A kővágóörs–dörgicse–balatonfüredi gyülekezetekben és a filiákban végzett szolgálatom első tíz évében nem voltam szabadságon. Balatonfüredi templomunk felépülése után küldött el három hét szabadságra feleségemmel együtt egyházunk vezetése. Őszintén szólva azért utólag örültem, hogy elfogadtam D. Szebik Imre akkori püspökünk biztatását, mert szükségem volt a lelki töltekezésre.

A kiégés veszélyének kérdését valóban komolyan kell venni. Ebben az első tíz évben olyan nagy területen szolgáltam, hogy az egymástól legtávolabb levő két gyülekezet között ötven kilométer volt a távolság. Közben épült Révfülöpön az evangélikus oktatási központ. Az első levélváltástól a központ felszenteléséig úgy igyekeztem, mintha a saját részünkre készülne. Bizony – szabadság nélkül persze – a családom és az egészségem rovására ment! 

Itt, a Balaton melletti, Balaton-felvidéki gyülekezetekben nyári időben inkább felpezsdül a gyülekezeti élet. Balatonfüreden a templom felépülése óta nyáron is van ifjúsági és felnőtt-bibliaóra. Templomainkban koncertek, Balatonfüreden hetente német nyelvű istentiszteletek, templomba illő városi rendezvények vannak. (Riczinger József nyugalmazott lelkész, Balatonfüred–Dörgicse)